everywhere,nowhere

A napban lehet csak igazán szeretni,összeégve,perzselődött szempillával egymás tekintetében elégni.Az űrben lehet csak igazán szeretni,egymás körül forogva,levegőt nem kapva megfulladni egymásba kapaszkodva.A felhők fölött lehet csak igazán szeretni,a jeges levegőben sem érezve nagyon fájdalmat,mint amit szívünk érez,s jéggé fagyva zuhanni a fölre.Csak a földön lehet igazán szeretni,tükröt tartva a másiknak,jobban szeretve,mint saját magad,gyermeteg játékokat játszva,egymást megkínozva,s ősz hajjal végül,egymás ráncos kezét fogva meghalni.

[tudom,hogy mostanában nem voltam túl aktív,de nem voltam pesten,aztán pedig lefoglalt a forgatás és a vágás,de ígérem bepótolom hamar!]

 

Te és a világ.

“Pusztul a világ” mondta,miközben a szemembe nézett és a föld megremegett,amikor kezem kicsit kezéhez ért.Körülöttünk oszlott szét a világ,de ő stabilan állt,mint mindig.Talán mert sosem a céljaiért élt,nem harcolt,nem versenyzett senkivel,nem taposott át másokon.Neki az a lehetőség volt fontos,hogy élhet és hogy élve szerethet.A föld fölött lebegett,és amikor először megláttam,a cinkosságával a szemében,tudtam,hogy elmozdíthatatlan kőszikla,aminek neki támaszthatom hátam,ha elfáradok,és aminek tövébe leülhetek,ha árnyékot keresek.Mindig mosolygó szemében benne volt az összes tudás és bölcsesség,mégsem élt vele vissza.Talán mert a szülei sosem hitegették,vagy mert sosem akart nagy lenni.Nem is volt az,csak rendíthetetlen,felejthetetlen,visszavonhatatlan.Valahogy érezte,mi a jó és a rossz,és,bár attól még,hogy tudta,mi a jóság,nem volt jóságos.De le lehetett ülni vele a fal tövébe römizni,el lehetett vele szívni egy cigit az eresz alatt,vagy kifeküdni éjjel a domboldalra és zenét hallgatni.”Pusztul a világ” ismételte meg egyszerűen,de sokat tudó hangon.Elhittem neki,mert amikor szürke,okos szeme felcsillant,és kézfejével óvatosan fülem mögé simította hajam,a házak megtörtek,a felhőkarcolók összedőltek,a folyók kiöntöttek,a hajók elsüllyedtek körülöttünk,hangos robajjal,de az én fejemben csend és béke volt,mert az én sziklám,a saját univerzumom napja szorosan fogta a kezem,és füstöt eregetve az égre írta,hogy ne félj,csak a világ pusztul. Aztán,nem sokkal később tovaszökellt,megnyugtató hátát láttam csak sokáig,új emberi lénynek adta tovább mérhetetlen tudását.Én meg csak álltam a napon,kifáradva,és minden összeomlott körülöttem.

Reklám

Egy kis reklám,jó lenne,ha megnéznéd,és véleményeznéd,sokat számítana:]

Titkok,álmok.

A szomorú az egészben,hogy minden gondolatunk,titkunk az arcunkra van írva.Az orr és a száj között futó mosolyráncok,a szem melletti szarkalábak,a szempillák elavult rebegtetése…mind elárulják,melyik öltönyös pasas csalja a feleségét a titkárnőjével,melyik 92 éves néni járt éppen a 3 éve halott fia sírjánál,melyik fiatal lány fél este egyedül az utcán.Nyakig merülünk a bűnben,a pénzben, a tequilában,miközben gyűrött arany Marlborós dobozt rángatunk elő farzsebünkből és a szemünk véres drogmámorban forog.Azt hisszük,ha lehunyjuk a szemünk és mögötte aranymázas,lázas álomképekkel nyugtatjuk romlott lelkünk,mocskos kis titkainkat soha senki nem tudhatja meg.Pedig minden ember csak arra vágyik,hogy találjon valakit,akinek bőrének illatát magába szívhatja gondosan plasztikázott orrán át,vagy akinek nyakához dörzsölheti borostás,cigi füstös arcát és fülébe súghatja,hogy fél a sötétben.Vagy egyszerűen csak kokót akarunk szippantani egy áruház gyerekpelenkázójában,vagy Angliában egy szállodában akarjuk a vécét takarítani,vagy el akarjuk mondani apánknak,milyen képmutató,milyen szerencsétlen,hogy milyen szar embert nevelt belőlünk…Nem kell félnünk,a 21.század ölünkbe dobja a kurva nagy tudást,szemünkre műszempillát ragaszt,kezünkből kiveszi a virágot és bankkártyát rak a helyére,arcunkról lemossa a könnyeket és bárgyú műmosolyt erőltet rá,elpuhult ujjaink alá tolja a telefont,hogy egy gombnyomással a tévénk elé rendelhessük a Mc menünket…Ilyen az élet,kedves barátom,sosem lesz rendes lakásunk,kertünk,szeretőnk,életünk,sosem lesz egy rendes titkunk sem,mert minden az arcunkra van írva…bevésték az évek…

Pianist.

Ketten voltunk.Nem,ez így nem igaz,sokan voltak,a füstöt vágni lehetett volna.Hangos beszélgetés hallatszott mindenhonnan.De én csak téged figyeltelek,téged láttalak.A fejed tetejét,a hajad,és ahogy ritmusosan,kecsesen,de egy kissé komikusan hajlongtál előre-hátra a zenéd ütemére.Az ujjaid gyönyörűen táncoltak a billentyűkön,hajad a szemedbe lógott.Izzadtál kicsit.Eleinte könnyed valcerokat játszottál,aztán szonetteket.Igazából nem gondoltam semmire,vagy ha igen,akkor az az volt,hogy miért szeretek én bele minden zongorázó férfiba?Talán azért,mert minden leütésben benne volt a lelked és minden hang a te lélegzeted volt,vagy mert minden egyes hajszálad a zenének volt alárendelve, nem tudom,igazán nem tudom…Olyan kétségbeesett voltál,biztosan szörnyű érzés volt játszani és mégsem játszani senkinek,azok a piszkok nem figyeltek,hangoskodtak,legszívesebben felálltam volna és elkiáltottam volna magam,hogy: “Odanézzetek barmok,az ott egy művész!” De nem tudtam megmozdulni,a székemhez láncoltál.Sorra szívtam a cigarettákat és töltöttem az újabb pohár borokat,de biztos vagyok benne,hogy aznap éjjel tőled részegültem meg.Hamutálamban gyűltek a rúzsomtól vérpiros csikkek,de lehet,hogy a szívem vérzett…Abbahagytad,amit éppen játszottál,és-erre pontosan emlékszem-aprót sóhajtottál,ujjaidat a billentyűkre helyezted és dühösen ütötted le a Für Elise első pár hangját.Bennem megállt az ütő,ez volt akkor a kedvenc dallamom,úgy éreztem,bennem szól vagy belőlem játszol.Lassan felnéztél,ekkor először és elkeseredetten kerestél valami jelet arra,hogy a közönség észrevette a gyönyörű zenét.Ekkor találkozott a pillantásunk.Lesütöttem a szemem,bevallom,nem bírtam ekkora boldogságot,remegő kézzel leraktam a pénzt az asztalra és kisiettem.Megálltam az utca túloldalán,és onnan figyeltem,ahogy gyorsan befejezted a dalt,aprót meghajoltál és gyorsan,de mégsem sietősen kiléptél a bárból.Jobbra néztél,ballra néztél,észrevettél.Intettem.Tudtam,hogy ott leszel.Ketten voltunk.

Karnevál.

   Marco a tetőn ült,és a Szent Márk bazilika mögött lebukó napba hunyorgott.Az a tél meglehetősen meleg és napfényes volt Velencében,Marco csak egy vékony kabátot viselt inge fölött,abban figyelte a Szent Márk téren összegyűlt tömeget.Lassan beesteledett,tűzijátékok fényei világították meg mindenfelől a várost,hangos nevetést és zenét sodort a szél.A karnevál első napja volt.Marco tehát ott ült a három emeletes bérház tetején,tenyerében tartotta állát,és csak figyelt,csak figyelt lefelé.Este 8 körül egy kövér,ráncos arc bukkant ki a legfelső emeleti konyha ablakából,és kezdett rá az ordításra:
-Marco az isten szerelmére,gyere már le onnan,megfázol!Különben is,kész a vacsora!
   A fiú összerezzent,aztán maradt még vagy 5 percig,csak hogy idegesítse kicsit az anyját,de végül is(mert igazából rendes,szófogadó gyerek volt) csak lemászott a hátsólépcsőn,megkerülte a házat,belökte a kaput,és lassan felsétált a harmadikra.Vacsoránál némán szürcsölte a meleg levest,és anyjára rá sem tekintve,halkan tette fel a sokáig érlelt kérdést:
-Anyus,nem mehetnék el mégiscsak a karneválra?Csak egy kis időre,kérlek!
-Még mit nem,hányszor mondtam már,hogy ahhoz te még túl fiatal vagy!Maradj csöndben és egyél!
   Marco vacsora után gondosan fogat mosott,majd bebújt ágyába és sokáig bámulta a falára ragasztott karneváli plakátokat,könnyes szemmel.(Sosem sírt,mert anyja öt éves kora óta arra tanította,hogy egy férfi nem sír,és mivel ő egy nagyon engedelmes gyerek volt,így most is csak könnyezett kicsinyt.)Ez a jelenet aztán egy hétig minden nap megismétlődött,majd hat éven keresztül minden évben,februárban,a karnevál hetében.

te.

A ruhámba törlöd,amit nem látsz,a gombodat kikapcsolom,ujjad végigfut a gerincemen,forró vérem kicsapódik a bőrömön,rád lehelem,a füledbe,csukd be a szemed,szempilládban elveszett egy esőcsepp…Házad lennék,és lennék benne a csillár vagy a poros pohár,én lennék a kerti széked,csótányod lennék,kit eltaposhatsz,ha lenne lelked én lennék…nyaki verőered kezemben,az életed is,felfogom szíved dobogását,pólódba törlöm,a forró víz megégeti kezem,mégis mellkasodra támasztom tenyerem,kiugrunk az égő autóból,mert elromlott a fék…Átlépsz szomorú országom határán,a szél úgyis gyökerestül tépi ki a zordon fákat,hát nem mindegy,megmászod vagy kikerülöd őket?Régi,sáros újságpapírok kavarognak a viharban nekicsapódva az ablakoknak,ahogy ujjad csigolyámról csigolyámra vándorol,sóhajtás,a válladba borulva nem kapom a levegőt,ajtók csapódnak,fák halnak,kutyák vonyítanak,gyerekek sírnak,amíg megfulladok.

Ecet

Ma egy kicsit közvetlenek leszünk,jó?Ma elmeséled,hogy halálod előtt szeretnél megtanulni spanyolul,és szeretnél összetörni egy csomó tányért.Én meg majd a kettes villamoson kapaszkodva megszagolom a hajad,és megmondom,hogy a samponodnak ecetszaga van.Te meg azt mondod majd a Dunát bámulva,hogy már sosem tudjuk meg,mi lehetett volna,tényleg,ezt már senki nem tudhatja meg.Aztán közhelyek nélkül közlöm,hogy félek,és hogy amúgy nagyon szerettelek,nem az ecetszag miatt,hanem mert a könyvtár biztonságos levegőjében Te voltál nekem Heathcliff és én voltam Catherine,de sosem működhettünk a könyvtáron kívül.Majd ma lesétálunk a padokhoz,amiken nem lehet törökülésbe ülni,pedig te úgy szeretsz,és ma beleakad a kezed a nyakláncomba és leszakítod,pedig csak az arcomat akartad megsimogatni,tudod mit,jobb is így,ne érj hozzám,mert félek,jó?Ma felolvasom neked a pestiestből a filmkritikákat,te meg elmondod,hogy van egy skizofrén nagybátyád,aki titokban Jack Kerouac,aki végigutazta Amerikát,bár most kicsit be van zárva,alapjáraton érdekes ember és sok sztorit tud.Te nem félsz?Én félek…legyünk ma egy kicsit közvetlenek,jó?

Nézd.

 Lassan fújta ki a füstöt a száján.Nézte,ahogy a redőny rései között átszűrődő napfény a füstöt aranyra festi.A narancsságra csíkokban gomolygó apró porszemeket nézte,ahogy sodródtak az állott nyári levegőben,mint apró élőlények rohantak valahová.A kezét a cigaretta fölé tartotta,és figyelte,ahogy a füst kikerüli és bevonja szürkeségével.A kezét nézte.Apró kis kéz volt,pihés szőrszálai is sárgán meredtek az égnek.Jobb keze mutatóujját végighúzta a régi,rózsaszín vágáson a kis és gyűrűs ujja között.Emlékezett,hogy fájt és vérzett.Már nem fájt,csak nézte.Akkor is csak nézte,amikor dühében véletlenül elvágta a nagy konyhakéssel.Mindig evett,ha szomorú volt.Nézte a vércsöppöket a mosogatóban.Nézte és fájt.De már nem fájt.Az elnyomott cigarettavéget nézte a hamutálban,figyelte,ahogy a parázs még egyet vörösen villanva végleg kialudt.A cigis dobozát nézte.8.Az még elég lesz mára.Megszagolta a kezét.Füst illata volt.Szerette.Rágyújtott.A falat nézte,azon is a tükröt nézte.Magát nézte…

I’ll be your cigarette…

Hol volt.

Ott van egy régi naplóban,egy elhasznált,sáros tornacipőben,egy megbarnult almában,egy liftben talált kétszázasban,egy kifordult esernyőben,minden elsuttogott szóban,egy elgurult cigarettában,szélben táncoló búzamezőben,nevetéstől kicsordult könnycseppben,őszi falevélben,elfelezett kakaós csigában,egy kölcsön kapott körömcipőben,a horrorfilm alatti összebújásokban,egy elmosódott fényképben,a buja mosolyokban,megsúgott,helyes válaszokban,szemetesben pihenő,összetört borospohárban,elszakadt,kedvenc nyári ruhákban,felszaladt harisnyákban,leeresztett biciklikerékben,részeg éneklésben,elaludt gyertyalángban,megtalált karkötőkben,minden álmos pillantásban,a reggeli kávéban,az arcon mosolygó szeplőkben,a buszon lopva olvasott újságban,régi könyvek dohos szagában,az elfelejtett szülinapokban,a szélben felkapott sálakban,eső utáni fű illatában,egy rosszul járó órában,egy kád forró vízben,vállakhoz bújó síró arcokban,percekig tartó ölelésekben,teli hamutálakban,út melletti árkokban,kóbor kutyák tekintetében,mindenben ott az élet,csak a bezárt szemhéjunk alatt nincsen semmi sem.

Kérlek.

Leülhetek melléd?Rád mosolyoghatok?Megfoghatom a kezed?Felvehetem a pulóvered?Megölelhetlek?Felborzolhatom a hajad?Felolvashatok neked a kedvenc könyvemből?Meghallgatsz?Sétálhatok veled?Megölelsz,ha félek?Hallgatjuk az esőt?Bebújhatok a pokróc alá?Megszagolhatom a nyakad?Nézhetem veled a filmet?Kérsz még?Kaphatok?Megpuszilsz,ha elmegyek?Maradhatok?Maradsz még?Aludhatok a válladon?Érzed,hogy remeg a kezem?Betakarsz,ha fázom?Megfésülöd a hajam?Lekapcsolod a lámpát,hogy nézhessük a villámokat?Kérsz egy teát?Rágyújtunk?Becsuknád az ajtót?Letörlöd a könnyeim?Nem maradnál még,kérlek?Sajnálsz?Sajnálom.

Neked megadom magam…

?.

Kérdőjelek vannak bennem csupán,miértek és hogyanok.Elrángattak,nem is történt semmi,de mégis elmúlt valami,amit nem lehet visszahozni.Ott voltál és elengedtelek,mert féltem.De ez egyszer már megtörtént!Nem lehet,hogy mindig,újra és újra ugyanazokat a hibákat kövessem el.Üres.Elfordítom a fejem.Azt akarom,hogy igaz legyen.Hogy az élet adjon nekem egy utolsó utáni esélyt.Nem ismerlek.Ismerlek,te csak viccelsz.Nem érzed.Én érzem.Én mindent érzek,és mindent újra érzek.A szívem dörömbölését.A hideg szél ízét a számban.A sóhajtásod.Kéne egy kép rólad,hogy széttéphessem.A szemem nem téged keres,és mégis mindig téged talál.Menj már arrébb,mássz ki a fejemből.Ez csak az első felvonás.Túl jól ismerem a menetrendet.Felejteni akarlak.

[Nem tudok többet harcolni.Azt akarom,hogy végre értem harcoljon valaki.Nem akarok mindig a másik oldalon állni,nem akarok több akadályt,sem több vizsgát,nem akarok mindig én alkalmazkodni.Talán önző vagyok és forrófejű.De elfáradtam.Nincs több erőm.Nem tudom az igazamat bizonygatni.Lehet,hogy másoknak nem lenne elég az ami nekem van.De van egy ember,akire az életemet rábíznám,lassan 12 éve.Harcoltam érte és vele eleget.De ő is küzdött értem.Elfáradtam.Sok ez nekem.Gyenge vagyok.Nem ütöm meg a szintet.Ideges vagyok és csöndes.De ő elfogadott így.És talán nekem ez elég.Sajnálom,tényleg nagyon sajnálom…]

Kabát jelmez.

Ő sem tudta,hova fut.Az emberek csak egy piros körömcipős nőt  láttak átsietni a keletin,maga után húzva kék bőröndjét,kipirulva.A 10:40-es vonatot akarta elérni.A pénztárnál csak annyit kérdezett,mikor indul leghamarabb vonat,és hányas vágányról.Nem kérdezte,hova megy.Pont elérte,felugrott rá a füttyszó előtt.Lassan elindultak a szemerkélő esőben.Megkereste a helyét és leült.Teljesen átlagos volt,talán csinos,de érdektelen.Barna haja félhosszúra volt vágva,szemüvege titkárnős,szoknyája pont eléggé hosszú és pont eléggé feszes.Mind ismerünk ilyen nőt,körülöttünk élnek,talán jóban vagyunk velük.Csodáljuk,hogy mindig beszínezi rózsaszín szövegkiemelővel a naptárában a fontos dátumokat.Mindig tiszta a körme,harisnyája sosem szakad fel,haja sosem kócos,bár egyszer sem látjuk fésülködni.Úgy érezzük,egyszerűségében és rendezettségében rejlik boldogsága.De a vonaton ülő lányban mégis volt valami különleges.A hatalmas,elképesztően zöld szeme.És ha valaki ott és akkor belenéz ebbe a szempárba,zavart lát mögötte.De senki nem nézett.A lábát nézték,a kezét nézték.Talán ez elől menekült.Az átlagossága elől.Mert belül korántsem volt olyan egyszerű.Nem értette az emberek logikáját,nem találta a helyét.Összetörték és csak annyit tudott,mennie kell.Nem tudta még,hogy mindegy,hova fut,senki sem fogja megpróbálni megismerni,senki sem fogja feltételezni,hogy ő nem az az ember,mint akinek kinéz.De valamit mégis érzett,miközben az elsuhanó tájat nézte: nem lehet olyan emberekkel,akik őt nem értik.Dühösen lerúgta piros körömcipőjét,és felrakta lábát a szemközti ülésre.Ilyet sosem csinált még azelőtt.

Nem lenni Senkié.

Kedden délután rakják ki a kukákat.Mire lemegyek kutyát sétáltatni,már minden ház szemetében derékig benne van valaki.Néha megfigyelem a munkájukat.A hozzáértők tapasztaltan válogatják az emberek feleslegessé vált dolgait.Gyülekeznek a lábuknál az újrahasznosítható üvegek,a ruhák,a cipők.Szelektíven gyűjtenek.A kevésbé tapasztaltak csak kihajigálnak mindent a macskakőre,és zacskóba gyűjtik a hasznos holmit.Anyukámnak van egy hajléktalana.Nagyon sovány,beesett arcú,negyvenes férfi.Anyu minden téli reggel vitt neki meleg teát,neki is készített szendvicset,adott hozzá pár száz forintot.Az angol barátunk régi pulóvereit,nadrágjait,kabátjait adta neki.Apukám szerzett neki fodrászt.Egyszer látta,hogy anyával megyünk valahova.Azóta minden reggel,amikor ott áll az utcasarkon,már messziről integet,majd ha odaérek,hangos “jó reggelt”-el köszön,és ha bringával vagyok,mindig megdicséri,hogy milyen szép.Sosem kért még tőlem semmit.Elgondolkoztat,milyen lehet sehol nem élni,nem lenni senkié,nem tartozni sehová,idegen emberektől függni.Talán holnap megkínálom cigivel,mert elszomorít,ahogy ott áll a sarkon az esőben,és integet…

Betakarózom a vízcseppekkel.

Kint dörög és villámlik.Kiülök az ablakba,elszívok egy cigit,ezt a számot hallgatom és azon gondolkozom,hogy vajon én vagyok az egyetlen ember,akinek ilyenkor a szívében béke van?Valahogy az eső,a vihar elemisége,a tudat,hogy ezer éve is esett kitisztít mindent az agyamból.Világosan látom a dolgokat és úgy érzem,sírnom kell,de nem szomorúságból,hanem valami ősi ösztöntől vezérelve,ami azt súgja,féljek,ijedjek meg.Emlékek villannak be agyamba,amik talán soha meg sem történtek,látok életeket,a szepezdi tábor felázott táborát és kis faházait,vonatablakra kenődött esőcseppeket,csapódó ajtókat,remegő kutyákat.És az egész nyugtalanító massza bennem valamiféle boldogságot vált ki,amit elmondani nem tudok. 

[Írok még ma.Vagy nem.Attól függ hallom-e a zenét.]