Legyen még egy nem vers.

Vajon hallhatom-e újra azt a dallamot,amit pár éve az ablakod alatt,amitől akkor úgy éreztem,ismerlek,mert megtorpantam a zongorajátékod előtt?

      Vajon láthatom-e még egyszer az a fürge villámot,ami nagyot dörrent akkor éjjel is,amikor bevilágította a hajnalom?

            Vajon megérint-e még az a szél,ami egykor hajamat borzolva kezed simogatását juttatta eszembe?

Vajon lehet-e ez a kávé az utolsó,
utolsó lehet-e ez a szippantás cigaretta?

Vajon élhetek-e kétszer,hogy hibáimat kijavítva,

valahova máshova mehessek el,

tiszta lelkiismerettel?

És vajon remél e a csiga
erőt,gyorsaságot,bátorságot
csak mert hazafutnia nem kell?

Something changed.

Mindketten sziréna szóra ébredtünk."Milyen rég ébredtem madár csicsergésre" ez volt az első gondolatom.Lassan nyitottam ki a szemem,rosszul esett a fény.Ő már fent volt,engem nézett."Good morning,stranger" köszöntem neki,mint minden reggel.Nem mondott semmit,csak felült,és ezzel a mozdulattal fel is rúgta az üres vodkás üveget.Elmosolyodtam,olyan jellemző volt...Elment fogat mosni,és addig a konyhába kutattam kávé után.Kijött utánam.Döbbenve vettük észre,hogy nincs kávé.Szitkozódott egy sort,én meg vettem a kabátom és pizsama nadrágba és papucsba lementem a sarki éjjel nappaliba.A boltos fiú megkérdezte,hogy húzós estém volt e,úgyhogy nem festhettem túl jól.Vettem egy doboz cigit is,mert emlékeztem,hogy az is elfogyott.Mire visszaértem,ő már az éppen maradt dekkeket kereste a púposodó hamutálban.Letettem az asztalra a piros marlborot.Kössz,ennyit mondott.Felraktam a kotyogós kávéfőzőt a gázra és leültem vele szembe.Nem volt mit mondanunk.Kétségbeesetten kerestem az agyamban az emléket,hogy mi történt este,mert csak azt éreztem,hogy valami megszakadt,de nem tudtam,miért.Aztán arra gondoltam,biztos csak másnapos,ahogy én is...De nem,valaminek történnie kellett...Csak arra emlékeztem,hogy egy ponton,jó pár feles után én éreztem,hogy valami elkezdődik,ami eddig csak téli álomban aludt a barlangban,az most felébred.És akkor rájötten.Ami nekem akkor elkezdődött,neki véget ért.Megtört benne valami,nem tudott már reggel nekem "good morning,sunshine"-al köszönni,nem tudott rám nézni.A kávé kifőtt,remegő kézzel töltöttem.Tej sem volt,de ilyenkor utána jobb is anélkül.Leraktam elé.Megköszönte ezt is.Rágyújtottunk és halkan ittuk a kávénkat.A csöndet csak néhány dudaszó törte meg.A gyomrom felfordult,de nem a vodkától.Tudtam,hogy jobban szeretem mint valaha,és pontosan jól tudtam,hogy valami visszafordíthatatlanul megváltozott.A nap kisütött.Elmostam a poharakat,összeszedtem az üres üvegeket,kiürítettem a hamutálat.Felöltöztem,kinyitotta nekem az ajtón."Hát majd még beszélünk.Szia" mondtam és elmentem.A kapualjban kidobtam a szemetet,és kiléptem a ragyogó nyárba.

Hát elmentél...

Kikísértük a repülőtérre.Nagy sor állt és mi voltunk az utolsók.Este volt és sötét-de lehet,hogy rosszul emlékszem,és csak bennem volt olyan sötét akkor- de nem volt hideg,kedves szél fújt.A sorban idegesen csevegtünk,nem tudtam semmi értelmeset mondani,senki nem tudott,csak olyan"vigyázz magadra,sokszor hívj,ne izgulj" féle okosságokat.Amikor végre sorra került már csak 10 perc volt az indulásig.Nem lehetett húzni az időt,nem volt lehetőség több felesleges szóra.A búcsúzkodás gyors volt,azt mondják így könnyebb,nekem nehéz volt,nagyon nehéz...Miközben a csekkolás felé tartott,sokszor hátranézett integetett és mosolygott.Én is ezt tettem és közben a könnyeimet nyeltem.Sosem voltunk azok a nagy érzelem kifejező emberek és irtóztunk mindenféle nyálas amerikai fétistől,de akkor jó lett volna utána kiabálni valamit,csak hogy tudja,szeretem...Amint eltűnt,megfordultam és indultam a parkoló felé.A többiek jöttek utánam és halkan beszélgettek.Hazafelé a kocsiban csak bámultam ki az ablakon,zenét hallgattam és az elsuhanó lámpák fényét figyeltem.Úgy éreztem,hogy minden egyes méterrel eltávolodok valamitől,életem egy szakaszától,úgy éreztem,végleg vége valaminek,a gyerekkoromnak.Sosem tudtam könnyen elengedni senkit és semmit.Ragaszkodom a legapróbb emlékeimhez is,de akkor olyan érzésem volt,mintha kimosták volna az agyam,hogy megtölthessem új dolgokkal,emberekkel...a kocsi lassan szakított el a régi önmagamtól.Szinte nevetnem kellett ezeken a gondolatokon,hiszem csak egy év,ezt mondogattam magamban,csak egy év és újra látom,minden ugyan olyan lesz,mint volt,csak a távolság lesz nagyobb köztünk...Nem is telt el egy év,újra ott álltunk a Ferihegy 2-es termináljában és vártuk őt.Meg is érkezett,ugyan az az ember volt,akit elengedtünk,de nem kaptam vele vissza azt az elveszett dolgot..de már nem is hiányzott.Új emlékeim voltak és új álmaim.