Huzatos szobákban cigarettaszálak lobognak görcsös tüzükben,ott vagyok, ahol hagytál, álmomban összezárt kezekkel. Nem imádkozom, csak neved mormolom kihűlve, itt a semmiben, a szélben olvadó bútorok között. Forró levegő remeg az ablak párkányon, a nyár első rezdülése, és valahol összekuszált gondolatok tartanak hazafelé a légüres térben. Bömbölő televízió a semmiről ordít eszét vesztve, engem meg megsüketít ez a bódító, dallamos illata hajadnak. Mikor nem azért élsz, hogy élj, csak hogy érezz és láss és nevess, így fekszem én kuporodva, ráncos takarók között, neved dúdolva most már, hogy tested melegét nem érzem. Harag vagy, vagy fellángolás, vagy lobogó, kék szemek, csak Isten tudja már, vagy a Sors, vagy Dühöngő Szelek. Nyári nap kókad estefelé keleten, és én csak fekszem, és fekszem valaminek a határán, és nem is hiányod fáj, hanem, hogy vagy valahol, és hazudsz, és csillogni vágysz, de minden, ahova nyúlsz, sárrá változik. Ez a nyári nap, ez a hazugságokból épített vár, amiben nekem már nem volt helyem, ez a hatalmas mennyország, ahol boldogak voltunk egyszer, ez a nyári nap is elmúlt. Ellobban lassan az este is, nagyot villan és eltűnik, és jön egy újabb, de mind csak üres melegség nélküled. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése