Insane.

 

A nyár még ott izzadt tenyerében, amikor a tél csípős szele már könnyesre sírta magát szemében. Az ablakpárkányon ült, a csikkeket egy félig töltött pohárba dobta. Csak azért gyújtott rá,hogy hallja a parázs sercegését,amikor a vízbe ér. Nézte a ruganyosan lépkedő embereket. Néhányan sántítottak. Elképzelte, ahogy lehajítja melléjük a barna folyadékkal teli poharat, és figyeli, ahogy a csörrenésre szétfutnak, mint az ijedt patkányok. Szeretem a fákat,szeretem a fákat, szeretem a fákat – ismételgette magában újra és újra. Előre – hátra hintázott, térdén dobolt az ujjaival. A zongorista férfiak. Csak ők értik őt. Az ujjbegyükben van a lelkük, az oda gyülemlett vérben szívük és izzadságuk dobog. Ahogy hajlongnak, mint szélben a megtépett fák, csukott szemük alatt pedig az életet látják magát, zöldköpenyes ördögként és értik, értik őt. Hegedült ő 4 évig, de zárt szemhéja alatt csak hamis hangjait látta játszani saját, hazug életével. Egyszer kisujja felszakadt és belőle a vér a hangszer belsejébe csepegett. Órákig játszott akkor, vérrel, verejtékkel és büszke volt magára. Hangosan kacagott ezen és majd leesett a párkányról, fejében húrok pattanása zendült, de ő csak kacagott, csak kacagott. A zongorás férfiak azok… hintáznak csak élet és halál között, és nincs más nekik, csak ujjaikból sugárzó zene… nem kapják meg őt, ó nem… csak a megértés marad. A szomszéd hívta ki két napra rá a mentőt,de már nem tudtak rajta segíteni. Belefulladt saját közönyébe. A pohár mellette hevert a földön, tócsában úszkáltak az ázott,megsárgult cigarettavégek, ujjhegyei belelógtak.De az üveg meg sem repedt.

[ami piros az link]