Requiem for Nyinaa

Tudnod kell, hogy te vagy a legbatrabb kutya, akit valaha ismertem. Valahol azt hallottam, hogy minden eloleny egyedul hal meg.Hogy elvonulnak. Te ennel sokkal batrabb voltal. Utolso erodbol bemasztal a ket agy koze,amikor erezted,hogy nem eled meg a reggelt. A sirasodra ebredtunk, de nem segelykeres volt az,nem is halalfelelem,ne felj,tudjuk. Szolni akartal,hogy veled legyunk az utolso percekben.Tudnod kell, hogy veled voltunk. Fogtuk a mancsod, es lenyugodtal. Tudnod kell,hogy az utolso lelegzetveteledig veled voltunk. Mar nem voltal itt,de tudnod kell,hogy a Laci nem adta fel. Tobb, mint egy oraig probalt feleleszteni, visszahozni  kicsi testedbe. Nem akarta, nem tudta elfogadni, hogy elmentel. Mi lattuk a szemedben, hogy mar nem vagy velunk. Tudod, sosem hittem el azt a kozhelyet, hogy a szem a lelek tukre, de valami tenyleg eltunik a halal pillanataban. Nem lehet megmondani, micsoda, de eltunik. Tudnod kell,hogy segitettel rajonni,hogy mennyire nem er semmit a testunk.Kirakat. Kevesebb, mint egy szep telikabat,egy sal,vagy egy tetovalas. Amint elmesz,egy ures porhuvely csak,ami semmit nem er anelkul a bizonyos feny nelkul a szemben. Tudnod kell, hogy elviselhetetlen a hianyod. Hogy akarhanyszor hazajovok, arra varok, hogy az ajtoban varj, az olembe ugorj,es csipogj oromodben. Hogy minden nap vegigfut az agyamon,hogy akkor holnap ki fog rad  vigyazni,ha mind a harman dolgozunk. Tudnod kell, hogy ha rad gondolok,mindig az a nap fog eszembe jutni,amikor meg jol voltal, es levittunk a tengerpartra. Es futottal a csipid utan, es kicselezted a pocsolyakat, es ugattal a tobbi kutyara. Soha senki nem fogja megerteni, akinek nincs kutyaja,vagy nem kedveli az allatokat,hogy mennyire lehet szeretni a kis buta fejedet. Nem tudjak, milyen nagy szemelyiseged volt, hogy mindig tudtad, kit es mikor kell felviditani,mikor kihez kell odabujni,hogy a piciny tested melegevel ajandekozd meg oket. Neked viszont tudnod kell, hogy nagyon sokan szerettek es szeretnek meg mindig.Tudnod kell, hogy akarhanyszor meglatok egy pici,fekete kutyat,te fogsz eszembe jutni.Tudnod kell, hogy elviselhetetlen a hianyod, mindenkinek, hogy osszetorted a szivunk es hogy mindig te maradsz a MI kutyank. Tudnod kell, hogy nem igazsagos, hogy csak 3 evet kaptal, de az elet sosem igazsagos. Tudnod kell, hogy te vagy a legbatrabb kiskutya,akit valaha ismertem.

De tudod te ezt mind. Mindig velunk leszel, itt vagy mindenhol, es amig elunk, itt is maradsz bennunk.

"Hát elmentél és olyan a csend melyben őszintén be kell vallani a magányból fakadt muzsikádban neved dallamát vélem hallani."

Nem is tudom.

Hát nem is tudom, mit írhatnék. Olyan, mintha kifogytam volna a szavakból ez alatt a 4 hónap alatt. Pedig sok minden kavarog bennem, nagyon sok minden. Azóta visszakaptam valakit, akit nagyon szeretek, voltam Kanadában, kaptam munkát, nemsokára költözöm Angliába. De egyszerűen semmi olyan nem történt az életembe, ami elég felkavaró lenne ahhoz, hogy írjak róla. Azt meg már annyira unom, hogy arról írok, mennyire nem történik semmi. És nem akarok már a múltról sem írni. Régen tudtam, csak arról tudtam, szétboncoltam minden régi emlékem és érzésem, és olyan, mintha ezzel meg is semmisítettem volna őket. Egyszerűen nem emlékszem, milyen volt akkor. Arra sem emlékszem, milyen most. Kéne találni valamit, ami értelmet ad ennek az egész katyvasznak? Nem hinném. De gyűlölök csak úgy élni bele a világba. Nem értem mi tart össze. Mert SEMMI nincs körülöttem. Ha erről beszélek, mindig attól félek,hogy az élet majd azt mondja hogy, ’ Izgalmat akartál,történést? Akkor tessék, birkózz meg ezzel!’ és a fejemre zúdít megint valami szörnyűséget, merthogy ez szokott történni. Úgyhogy nem szeretnék erről sem beszélni. A kutyám szétszakította a fülhallgatóm. Utálom a racionális embereket. Kínos helyzetekben röhögő görcsöt kapok. Olyankor beszélek, amikor nem kéne, és elnémulok, amikor elvárják, hogy beszéljek. Szerelmes vagyok Josh Hutchersonba. Pedig alacsony. Este mindig a sólámpát kapcsolom le utoljára. Nem akarok gyereket, ebben a világban, ebben a korban nem.

Tessék, 4 hónap után sikerült szülnöm egy teljesen felesleges és értelmetlen bejegyzést.

„ -You love me. Real or not real?
   -Real.”

Just like in the movies.

 

Akkor most elmondom, hogy is van ez a filmekben. A lány találkozik a fiúval. Összeütköznek a parkban, vagy a fiú végigönti a lány kabátját kávéval.Van egy nézés, már itt a legelején, amiben az egész film végkimenetele benne van. Aztán elválnak, de kiderül, hogy egy helyen dolgoznak, vagy megint összefutnak a parkban. Megbeszélik, hogy barátok lesznek. Az egyikőjük apja/anyja meghal, vagy beteg, a másik megszorítja a kezét.A lány bohókás, a fiú földhözragadt. A fiú találkozik egy másik lánnyal, elmennek étterembe, aztán megint, mondjuk moziba, de a fiú nem figyel, a kamera ráközelít a szemére és a ráncos homlokára, szinte elénk vetítve a gondolatait: rádöbben, hogy szerelmes az első lányba. Nem csak szerelmes, élete értelme, a nagy ő. Ezen gondolatait megosztja a pincérrel, vagy a testvérével, vagy egyéb random figurával. Fut. Vagy, ha még romantikusabb akar lenni, bérel egy lovas kocsit. A lány nemsokára felszáll a gépre, ami elviszi messze, az új munkahelyére. Épp becsekkolna, mikor a fiú odaér. Sírnak, nem tudják tovább uralni könnycsatornájukat. A lány bevallja, hogy szerelmes. Nem tud nélküle élni. Lágy zene szól, a zsúfolt váróteremben valami csodálatos úton-módon az összes ember kikerüli őket. Boldogan élnek, vesznek egy házat, sok szép gyerekük lesz. Filmet néznek együtt, és nevetnek a kliséken. De nem az én filmemben. Nem a valóságban. A valóságban a fiú és a lány már régóta ismerik egymás, és van egy perc, vagy egy pillanat, amikor rájönnek, hogy ugyan olyanok, hogy ez lehetne valami nagy és szép, mint a filmekben. Aztán egy galamb leszarja a lány fejét, hogy egy részeg leönti sörrel a zsúfolt tánctéren, és a fiú elsétál egy sokkal szebb lánnyal. Fogja a kezét, és soha nem néz hátra. Mert ha arra az egy pillanatra gondolna, amikor elgyengült, rosszul lenne. Nem szabad. Kit érdekel. Ez nem egy film, itt mindenki maga dönti el, milyen befejezést szeretne. A szebb, az új, a hazugság, az mindig jobb. Meg hát, ha nem tudja meg senki, akkor ez is lehet pont olyan, mint a filmekben.

Valamit valamiről.

Hú. Hát jó rég nem írtam. Pedig lenne miről. Leérettségiztem, lenyelvvizsgáztam, ‘majdnem’ filmdramaturg lettem, ma van a szülinapom( Livikének is, aki egy tündérbogár, by the way) Hajni 18.szülinapi bulija után még mindig másnapos vagyok, meg kábult, meg szerelmes… 5 nap múlva megyek Kanadába 3 hétre rokonokhoz, egész pontosan háromszor fogok átszállni, 16 órát leszek a levegőben, 10.000 kilométert fogok megtenni, ja és a legnagyobb félelmem a repülés…A kutyám épp a kanapén heverészik a hátán és horkol, az arany Marlboro 640, 1 kiló cukor 400, zöld póló van rajtam és fekete szoknya, a bicajom, Tóbiás végre szervizben gyógyul, elbújtam egy fa mögé, egyszer meg elfutottam…Átalakították a Corvin tetőt, pénteken csak 200ft lesz a beugró, az elmúlt két hétben négyszer öntöttek le sörrel, szinte sorsszerűen, mindig, csak engem, ha kérdeznek egy jó filmet, egy sem jut eszembe, újraolvasom az Üvöltő szeleket, mert kell, Grace klinika függő lettem, és már csak pár nap, és új évad True Blood… vannak olyan számok, amit ha itthon hallgatok, vagy megszólal egy boltban, idegesítőnek, sőt rossznak ítélek, de ha megszólal egy buliban, “ez a kedvenc számom” felkiáltással fel-le ugrálok. Nem fáj már, ha mással látom, a kislábujjam viszont igen, mert tegnap belerúgtam a székbe, nincs telefonom több hónapja, és őszintén nem is hiányzik, még mindig nem hagynak élni, fél év után sem, pedig N-E-M É-R-D-E-K-E-L. Láttam álmaim pulcsiját, meg ruháját, de nem volt pénzem megvenni (sosincs, sose lesz), Barbi sunyi és nem árulja el, mit kapok szülinapomra, karaokiztam, Kispált, mert az tuti, még mindig szeretem az esős napokat és a barackos teát, érettségi időszakban 5 kávét ittam naponta, és most nagyon nehéz lejönni a szerről, magyar emelten kihúztam a Bánk bánt, az egyetlent, amit nem akartam és nem tudtam, alig van szempillám, pontosan 19 éve láttam meg a nagyvilágot.

Szóval, zajlik az élet, de mivel ez senkit nem érdekel, ezért befejezem. Fogok majd írni, úgy rendesen, ha lesz miről, meg ha nem érzek majd mindent szarnak, ami kikerül a kezemből. Addig is jó reggelt!:)

Valami bizonyosság.

Huzatos szobákban cigarettaszálak lobognak görcsös tüzükben,ott vagyok, ahol hagytál, álmomban összezárt kezekkel.  Nem imádkozom, csak neved mormolom kihűlve, itt a semmiben, a szélben olvadó bútorok között. Forró levegő remeg az ablak párkányon, a nyár első rezdülése, és valahol összekuszált gondolatok tartanak hazafelé a légüres térben. Bömbölő televízió a semmiről ordít eszét vesztve, engem meg megsüketít ez a bódító, dallamos illata hajadnak. Mikor nem azért élsz, hogy élj, csak hogy érezz és láss és nevess, így fekszem én kuporodva, ráncos takarók között, neved dúdolva most már,  hogy tested melegét nem érzem. Harag vagy, vagy fellángolás, vagy lobogó, kék szemek, csak Isten tudja már, vagy a Sors, vagy Dühöngő Szelek. Nyári nap kókad estefelé keleten, és én csak fekszem, és fekszem valaminek a határán, és nem is hiányod fáj, hanem, hogy vagy valahol, és hazudsz, és csillogni vágysz, de minden, ahova nyúlsz, sárrá változik. Ez a nyári nap, ez a hazugságokból épített vár, amiben nekem már nem volt helyem, ez a hatalmas mennyország, ahol boldogak voltunk egyszer, ez a nyári nap is elmúlt. Ellobban lassan az este is, nagyot villan és eltűnik, és jön egy újabb, de mind csak üres melegség nélküled.  Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

I’m Mr.November.

 

Kétségek,kitisztultak.Szavak,elbambultak.Tavaszok,megfakultak.Kezek,nem szorítanak. Szemek,elborulnak. Ölelések,hiányoznak.
Üres könyv,elolvasom.Cigaretta,elszívom.Köhögés,letagadom.Fájdalom,felköszöntöm.Türelem,megnövesztem.Megbékélés,nem találom. Szerelem,nem keresem.Remény,nem szeretem. Pénz,nem remélem. Jövő,az itt nincsen. Pillanat,összetöröm. Ima,nem hiszem. Piros ajkak,nem szólnak.
Leveled,elolvasnám. Levelem, összetépnéd. Szemüveged,megkívánom. Mosolyod,nem látom.Fájós lábad, megsajnálom.Bicegésed,leutánzom.

Későn szóltál, hogy itt a tavasz, hogy zizegnek és élnek a fák, hogy sejtelmes suttogások száguldanak sebesen a virágportól duzzadt éjszakákban. Nem szóltál és elsuhant mellettem és friss szellőjével tarkómat csiklandozta. Nem szóltál, és elvesztettem és elvesztem a télben és a nagy,meleg pulóverben. Hogy is szólhatnál, nevemet sem tudod, hangom sem hallhatod, meg amúgy is, te vagy a tavasz és én minden, ami fázik.

kirohanás az űrbe.

 

Érdekes, hogy 40-60 év múlva tökéletesen el tudom magam képzelni, de azt nem tudom, mi lesz jövőre, vagy akár holnap. Azt tudom, hogy lesz valahol,valamikor,valaki, akinek majd elmondhatom miért fáj a szívem, mert fáj,már vagy egy hete és dobog, de úgy dobog,hogy kabáton, pulóveren, pólón keresztül is érezni. És tudom, hogy volt már valaki, aki értette, aki most is értené, és hihetetlen rossz érzés, hogy nem hiányzik, hogy nem ő hiányzik, nem a lénye, nem a személyisége, nem a kibaszott arrogáns beszéde, hanem az emlékeink hiányoznak. Amiket nem tudok nélküle átérezi. Ő volt 3 éve, volt 10 éve, és most is van valahol, és elbassza az életét, és tönkreteszi magát, és mindenki mást, és megmérgezi a környezetét, mert sajnos vannak emberek, akik mérgezőek. És sajnálom, önző vagyok, mert nem bírom nézni, ahogy fokról fokra, napról napra elront mindent, mert belehalok abba, ahogy haldoklik. Mert ha szeretsz valakit, minden fájdalma kicsit a tied is, azok a fájdalmai is, amikről nem is tud. És iszonyat idegesítő, hogy most ott vagyok ahol lennem kell, akikkel lennem kell, olyan jó és kedves embereket ismertem meg, akikre nem is számítottam, és mégis, mintha egy darab hiányozna belőlem és csak vakon ténferegnék ide oda. Elérte, amit akart, mert valahol egybeolvadtunk, a látásom volt, a hallásom, a szaglásom, és mikor elment, vitt magával sok mindent, hogy a következő életem nélküle ne lehessen teljes. Akkor se, ha boldog vagyok. Akkor se, ha kicsit se hiányzik. Ha most találkoznánk, rámosolyognék és elküldeném minden érzelem nélkül, mert egy eltorzult ember bennem csak szánalmat kelt, ha saját magát torzítja. Valahol beteg vagyok, valahol nem tudok és nem is akarok meggyógyulni. Hétfőn kezdem a visszaszámlálást és pénteken fejezem be, kicsi sóhajjal, de sosem megkönnyebbülve. Mert nehéz. Két éve még tudtam sírni, emlékszem, az ablakban álltam, kabátban és sírtam, már nem tudom miért, de jólesett, és akkor valahogy megéreztem a tavasz illatát, tudtam, hogy most már jönnie kell nemsokára és minden jobb lesz. De már nem tudok sírni és a tél is kitart még, én meg beleőrülök. Nem tudom,honnan jön ennyi düh és harag, nem tudom hogy kéne lecsillapítani, de szeretnék felülni egy buszra és menni valahová, mert az mindig lenyugtat, de arra sincs időm, hogy elmenjek a kedvenc helyemhez, a lánchídhoz. Legszívesebben egy kis faluban lennék, a hegyek között, bicikliznék a völgyben és reggelire meleg tejet innék, este meg a verandán cigarettáznék valakivel, akinek nem kell a beszéd. Azt hiszem, láttam már ezt a falut és ezt a faházat, mert állítólag csak arról tudunk álmodni, amit már láttunk. De igazából egy hatalmas ölelés is megtenné.

sebesen.

  A vonat halkan zötyögött,néha nagyot rántva megállt a semmi közepén és állt 5-10 perceket.Az ablakon kibámulva szétdurranó lufibombákra, Szepezdre, az étkező jellegzetes szagára, a reggelek harmatára gondoltam. Tudom már messze vagy rég,bennem minden halk szavad él, dúdoltam magamban.Ahogy néztem a robogó fákat, a legelésző teheneket, a napot, ahogy sárga fénnyel önt le mindent, eszembe jutott valami. Mindenki vonata vágtat valami csattanó felé, talán 2 perc múlva összeütközünk egy másik szerelvénnyel vagy a vonat lesiklik a sínekről és beleborulunk a töltések mellett az árokba. Aznap este minden híradó leadja. 26 áldozat, 13 sebesült, ebből 5 az intenzív osztályon. Vagy csak egyszerűen ott fog várni rám a végállomáson, nem kérdez semmit, csak átveszi a csomagjaimat. De nem, ez mégsem elég, talán tényleg meg kell halnom hogy élhessek újra.Ez az ára.
   Eszembe jutott, ahogy ott álltunk egymással szemben, a lufitaposó versenyen, már csak mi ketten voltunk, a többiek szűkítették a kört. Fél lábon egyensúlyoztam, sárga lufim nem ért le a földre, ő meg körülöttem ugrált és hadonászott. A többiek visítoztak,irdatlan meleg volt. Nem tudtam semerre nézni, egy kavicsot bámultam, még mindig fél lábon. Nem tudtam rúgni, taposni. Csak az övét ne, az övét nem tudom, nem akarom. Aztán hirtelen a rózsaszín lufi a bal bokájánál kidurrant, hangosan, magától. Talán rászállt egy bogár, vagy csak túl nagy volt a nyomás. Hallottam, ahogy körülöttem kiabálnak, páran megfogták a vállam. Ő még odasúgta, hogy:” Gratulálok, győztél te kis lúzer”, aztán elsétált, a lábán fityegő műanyagdarabbal együtt. Tudtam hogy ebből baj lesz, hogy ezért majd jutalmat kapok, és az egész tábor előtt át kell vennem az ehetetlen csokit, talán majd valami béna oklevelet is adnak, és ott kell lennem. Nem hittem el, de éreztem, hogy az univerzum elvágtat mellettem, szele könnyesre csípte szemem, és csak azt nem értettem, mért pont oda sűrítette a levegőt, milyen furcsa játékot űz velem, mért nem lehetett volna inkább az én lufim. Este az étkezőben addig néztem a neonlámpákba, míg az arcok helyett csak ugráló sárga – zöld foltokat láttam. Reggelre belázasodtam, elvittek egy külön szobába, kiakadt a lázmérő, a szekrények tetejéről szörnyek kúsztak felém és én csak otthon akartam lenni, helyette hideg zuhanyt adtak, meg gyógyszert. Sajnos az ünnepélyes díjátadáson az utolsó nap nem vehettem részt, az undorító csokikat a vonaton adták oda. Mire leszálltunk a Keleti pályaudvaron, már nem voltam beteg.
    Jegyeket kérek ellenőrzésre, kisasszony, zavart fel emlékeimből a bajszos, kövér üregúr, aki épp a kabinom ajtaján próbálta beszuszakolni magát. Megmutattam a jegyet, holott képmutatásnak éreztem, hiszen én nem tartok sehonnan sehová, életem csattanóját sosem fogja észrevenni senki. Már félhomályos derengés volt, mire lekászálódtam a vonatról, tudva, hogy nem vár ott senki, aki hazavigye a csomagjaimat.

nyálzás kora estére.

 

Csípős téli reggelen jöttél,talán a tél első napja volt. Ingatagon botorkáltál elő a frissen hányt hókupacok közül, arcodon büszke vigyorral. Majd ha a média beszippant minket és eltűnünk, majd ha már csak elmosódott,remegő képek leszünk a facebookon, vagy üres mosolyok,berozsdásodott “szeretlekek” és betanult, idegen “boldog szülinapok”, majd ha elfelejtünk emlékezni és lepattogzott körömlakkba töröljük könnyeinket, majd ha frissen mázolt falakra hányunk és forintot vacsorázunk, majd ha hugyszagú lépcsőházakban alszunk éjjelente, akkor is ez a kép fog előttem lebegni. Tisztábban és színesebben mint bármi más. Élesebben mint a decemberi szél fájó fullánkjai, vagy mint a tavasz első napsugara, nyári tisztító zápor, vagy mint bármi, ami tudatomig elvilágíthat. Amikor majd térdig gázolunk a döglött galambokban, az elszenesedett dollárokban, megszégyenített sóhajokban,elfelejtett hullaszín arcokban, megszegett ígéretekben, eltemetett egyéni véleményekben, szmog oszlopok mögé rejtett szennyes kupacokban, akkor is ott fog bizseregni kezemben tenyered érdes, szoros, kedves érintése.  Mert így mindig megkóstolhatom arcod édes illatát, mindig emlékezhetek kefehajad szúrós tüskéire, szemed csillogó meséjére. Mert minden után, de még az összes piszkos befejezés előtt tudni fogom, hogy egyszer mégis csak szerettek,egyszer szerettek csak. És a homályból előbukkanó mosoly az arcodon a fehér, hideg téli reggelen marad majd mindenem,ha már elvesztünk.

rád.

 

-Rád vártam.-mondta,miközben a fiú felé fordult a padon. A fa megreccsent súlyuk alatt.Cipőjével köröket rajzolt a hóba, sapkája ráncai közé ragadtak a hópelyhek.-Rád vártam, mióta az óvodában a sarokba állítottak. Rád vártam a dobozos tejet iszogatva a leghátsó sorban. Rád vártam a moziban,mikor a horrorfilmek alatt hevesen dobogott a szívem. Vártam hogy megszorítsd a kezem, és a válladra hajthassam a fejem. Rád vártam, mikor először ittunk vodkát a deáktéren, és leragadó szempillám alatt kettőt láttam mindenből. Kétszer akartalak látni. Rád vártam, mikor az udvaron cigiztünk, és engem elkaptak. Azt akartam, hogy megvédj az igazságtalanságtól. Rád vártam, amikor először kaptam egyest földrajzból, azt akartam hogy megvigasztalj, hogy eltakarj a többiek elől, hogy ne láthassák, hogy sírtam. Rád vártam, mikor lázasan feküdtem a kórházban, kábán az altatótól, arra vártam, hogy megfogd a kezem és megkérdezd, hogy vagyok. Rád vártam, mikor nyáron csillaghullás volt, és kint feküdtünk a fűben a többiekkel, de én egy csillagot sem láttam. Azt akartam, hogy legalább te ott legyél. Rád vártam, mikor leöntöttem a kezem forró vízzel, és a sebészeten bekötözték. Azt akartam, hogy megpuszild. Arra vártam már nagyon rég, hogy te is sírj, hogy neked is fájjon, hogy beteg legyél, hogy fáradt legyél és én ott lehessek neked, mikor szükséged van valakire. Nem kérdeztem volna semmit. Nem mondtam volna vigasztaló, semmitmondó szavakat. Csak ott lettem volna.- Ezt akarta mondani, de nem jött ki hang a torkán. Pár percig csak ültek némán, aztán levette kesztyűjét, és megfogta a fiú kezét.
- Rád vártam, már megint késtél 5 percet. Na menjünk már,megfagyok.

Kicsit.

 

Kicsit fáj minden reggel beleszakadni a valóságba. A hideg felkúszik a lábamon és megfagyaszt bennem valamit.Valami fontosat. Kicsit fáj minden reggel azt hinni, rám vársz. Fáj felnőni. Fáj könnyezve menni tovább. Kicsit fáj,kicsit fájtok. Léthazugságban éltek. Fáj felébredni. Fáj az üresség. Hatalmas a föld, sok az ember, magasak a fák és kemények a telek, mégis minden üres. Hangodat sem hallottam még, de biztos fájna, mikor elköszönnél. A hópelyhek sikoltozva fagynak a járdára. Fáj nekik az elmúlás. Kicsit. Kicsit most szédülök. Nagy a táncparkett, villognak a fények, száll a füst, ragad a padló, lüktet a ritmus, az emberek fájdalmasan táncolják ki lelküket. Szakadó lélegzetek. Szakad az eső idebent. Mindig csak esik esik esik. Leestünk valahonnan és csak zuhanunk, talpunk már reccsenve érné a padlót, de nincs megállás. Megállunk a téli utcán, nézzük a jeges ablakokat. Kicsit belelátunk mindenki életébe. Látszik arcunk a homályban. Turista busz jelzi, merre kéne mennünk. Elmegy az életünk, a média bocsánatért könyörögve szippantja ki lelkünk utolsó darabkáját szárad szánkon át. Kicsit fáj az összetört kis szíved. Kicsit fáj mindenkié. Megkönnyezem mindenki könnycseppét. Csöpögő csapokat próbálunk görcsösen elzárni. Kizáródunk a világból és eltűnünk valahová.Valahová. Kicsit eltűnünk hirtelen…

Valami.

Nem tudok mostanában miről írni. Talán mert az életem egysíkúan unalmas. Nem történik semmi, csak minden idegesít. A napom fénypontja amikor reggel elmegyek a teázó előtt és finom almás-fahéjas teaillat árad ki. Meg aztán itt van a szalagavató para. Röviden a véleményem a szalagavatóról: felesleges pénzkidobás,ahol az emberek kényelmetlen és általában ronda ruhákban feszengnek, attól félve, hogy elesnek a cipőben,amiben nem tudnak járni, aztán valami nyálas zenére ropják, hasgörccsel, hogy nehogy elfelejtsék a következő lépést. Rám aggatnak egy szalagot, ami azt hivatott jelképezni, hogy készen állok az életre, miközben fogalmam sincs, merre tartok, hol állok most, mi akarok lenni, milyen hibákat követtem el. Egyszerűen csak túl akarok lenni az egészen, mert nem bírom a képmutatást. “ Csináljunk úgy, mintha egy osztály lennénk, mintha a közösség szó mondana nekünk bármit, és mintha nem köpnénk szembe minden nap a másikat, az összes adandó alkalommal!” Nem akarok ítélkezni,magamtól is hányingerem van. Szinte biztos vagyok benne, hogy rossz századba születtem( vagy csak túl sokat olvastam az Üvöltő Szeleket), mert igen, nehezen viselem, ha 15 éves lánykák elfelejtenek szoknyát venni a harisnyájuk felé(könyörgöm,az egy harisnya!ennyi erővel rohangáljatok meztelenül!) és igen ,rosszul esik, amikor az egyik kezemben a táskával kabáttal, sállal, másikban a kulccsal, magnóval és 8 füzettel viaskodom, miközben a lapjaim szétterülnek a földön és fél lábon egyensúlyozva próbálom összeszedni őket, igen, akkor zavar, ha az emberek szemlesütve elsétálnak mellettem. Bár még udvariasságot sem várok, csak némi tiszteletet. Hah, nem szoktam ilyesmit írni, de most ez jól esett.

Egyébként van egy másik blogom is, ahova képeket töltök fel, mert hogy imádom őket:) www.lizainwonderland.tumblr.com

Lázálom.

 

 Kislánykoromban éjszakánként ha lázas voltam, elnyelt a sötétség. Szörnyek lihegtek mindenhol. Az ágy alatt, a párnámon, a takarómba gyűrve. Forró kezeim egymásba kapaszkodtak és a remegésbe belesajdult a gerincem. Sokszor hittem, hogy megvakultam, annyira körbevett mindent a sötétség, égő szemeimmel kutattam valami fényfolt után. Nem mertem kiabálni, nehogy felkeltsem a szekrényben búvó, még alvó rémségeket. Könnyeim végigégették arcom. Ma mást láttam lázálmomban. Ketten voltunk, a díványon ültünk, a szobában havazott. A hó lassan belepte hajunk, szemhéjunkra rakódott, nem tudtunk pislogni. Egymásba kulcsolódó kezeink kékre fagytak. Arcunk halott fehér, csak szánk egyedül vérpiros. Elnyelt mindent a fehérség, megevett minket, a körvonalak eltűntek, a könyvespolcok elolvadtak, a dívány jégkoporsóvá lett. Ültünk csendben és hallgattuk a hópelyheket. Ha nagyon figyelsz, hallod őket a síron túlról suttogni, zizegni, elbúcsúzni. A válladra hajtottam fejem, vörös hajamból jégcsapok álltak ki. Megmozdult bennem valami, féltem, felemészt az egyszerűség. Könny csordult ki szememből s a nevetőgödrömbe jéggé fagyott az is. Ha sokáig nézed a havat, megvakulsz. Így hát behunytam elnehezedő szemem, és próbáltam összekulcsolódó kezünkre összpontosítani, de nem éreztem már a kapcsolatot, elfagyott bőröm akár a tied is lehetett volna. Jön a fagykirály. Ezzel ijesztgettek kiskoromban, ha nem akartam felöltözni. Álmomban tudtam, felöltöztettem lelkem a legszebb ruhákba, mégis elviszi a fagykirály. Hallgasd egyszer, ahogy esik a hó. A fák ágairól nagy tömbök hullnak le. Madár tipegés hallatszik az érintetlen fehérségben. Vérfagyasztóan gyönyörű. Láttam és éreztem mindent álmomban, a díványon, veled, amíg átváltoztam fagykirálynővé, s remegve vártam férjem érkezését. Te eltűntél, betemetett a hó. De kezed a kezemben maradt. Remegve ébredtem, lecsúszott rólam a takaró, a térdemet öleltem összegömbölyödve. Forró homlokom szinte lyukat égetett a párnán. 39.2. Voltam már lázasabb, de ijedtebb még soha.

Halottak napja.

 

Kimentem ma a temetőbe.Nem szeretek a halottaimra gondolni, azokra, akiket elvesztettem és azokra, akiket meg sem ismerhettem, mert valami hasogató fájdalom nyilall a hasamba és a torkomban gombóc keletkezik. Általában bele is betegszem, szó szerint. Egy számomra nagyon fontos ember temetésére nem tudtam elmenni, mert 40 fokos lázzal feküdtem otthon. Ezért nem szeretem,ha azzal piszkálnak, hogy mennyit betegeskedem. Mert nem tudhatják, hogy én minden lelki traumától belázasodom. Mindegy. Szeretem ilyenkor a temetőt. Ahogy a mécsesek pislákolnak és mutatják az utat. Egy részeg bácsi botorkált előttem, nem találta a sírt, amit keresett. Sokan álltak csendben a sírok előtt, vagy imát mormoltak maguknak. Nem szeretem ilyen kiszolgáltatottnak látni az embereket. Gyerekek futkároztak és világítottak a szemembe lézerkard szerű elemlámpáikkal. Nem volt hideg, az arcom mégis kipirosodott, éreztem. Az esthajnal csillag, mintha magába szívta volna az összes mécses fényét, trónolt az ég tetején és beburkolta az útra hajó, csupasz fák ágait. Néhány mécsest gyújtottam ismeretlenek sírján, mert nem bírtam elviselni, ahogy ott állnak üresen a többi kivilágított sír mellett. Elmentem Pilinszky madarához is, meggyújtottam neki két gyertyát, meg a többit, ami már elaludt. Egy kereszt volt rajta, gesztenyékből kirakva. Kolonics Györgyére is raktam egyet, aztán elmentem az enyéimhez. Az 56-os emlékmű köré már nem maradt gyertyám, de álltam ott egy darabig és néztem az embereket. A megszeppent kisgyerekeket, a nagyszüleiket, a rendőröket. A temető fölött hegy húzódik és a hegyen villák, és a villák ablakából kiszűrődő fények összefonódtak a temető elszórt fényeivel. Régen volt benne valami kísérteties, de ma már csak a szépséget láttam benne. Hazafelé elmerültem a város fényeiben, a kocsik pislákoló lámpáiban, amik olyan magányosan, fojtottan világítottak, mint az ezernyi mécses a temetőben. Azon gondolkodtam, hogy mennyire megváltozott minden. Kislány koromban imádtam a halottak napját, a hideget, emlékszem, néha a hó is esett. Meg az éjjel-nappali bolt is tönkrement a sarkon, a jól ismert eladókat felváltották újak és a nonstop bolt 24 órákra zárva van. Nem rágom már a körmöm. Mindenkin látom, mikor hazudik. Nem érdekelnek az emberek. Nem félek tőlük már többé. Nem sírtam már legalább egy éve. Mégis néha úgy érzem, ha valaki hosszabban megölelne, eláztatnám a pulóverét a könnyeimmel. Persze nem ölelnek hosszan. Hát így utaztam haza a sötétben a 8-as buszon, a rég elmúltakra gondolva, a mécsesek halvány fényével szememben, gombóccal a torkomban.

“De élsz te, s égve hirdetik
hatalmad csillagképeid,
ez ősi, néma ábrák:
akár az első angyalok,
belőled jöttem és vagyok,
ragadj magadba, járj át!

Feledd a hűtlenségemet,
legyőzhetetlen kényszerek
vezetnek vissza hozzád;
folyam légy, s rajta én a hab,
fogadd be tékozló fiad,
komor, sötét mennyország.”
Pilinszky János-Te győzz le

édes kis semmiség.

 

 Emlékszel még arra, amikor összefutottunk a virágos bolt előtt? Az volt a legjobb virágbolt a világon. Volt forró csokijuk, ami már szinte émelyítően édes volt, meg télen forralt boruk, aminek összegabalyodott az illata a fenyőágakéval. A fülembe súgtál valamit, és ahogy közel hajoltam, éreztem a Morlboro illatot a bőrödön. Egy néni irigyen nézett. Pár hajszálam a kabátod gombjába akadt. Nem nagy áldozat. Úgy álltál ott, mint aki nem fél a haláltól, mert megélt és megtapasztalt már mindent. Rajtam nevettél. Hogy félek a macskáktól. De csak azért,mert megtámadtak, jó? A szél összekuszált mindent, az arcodba fújta a sapkámat.Mit Súgtál? Kérlek segíts, nem emlékszem. De azt tudom, hogy a néni sokáig nézett minket, ahogy kacagtunk ott semmitmondóan, mert tényleg nem ért semmit az egész. A vállamra tetted a kezed, ahogy puszit adtál. Én erre mentem, te meg arra, a kis virágos bolt meg nem sokkal ezután bezárt. Talán mi voltunk az utolsók, akik orrunkba szívhattuk a télnek legbékésebb szigetén az adventi koszorúk szagát, sőt talán mi ittunk ott utoljára a ragacsos kakaóból. Hiányzik az a hely, de egész jó kis kávézó nyílt helyette.