Felejthetetlen.

 

Egyszerűen olyan mélyre temetett magában minden érzelmet sok év alatt,hogy már nem is emlékezett az ízükre. El volt tompulva,süketen, csukott szemmel járt és sérthetetlen volt. Csak arra lett figyelmes, hogy minden egyes csalódás után elő kellett halásznia a fájdalmat valahonnan nagyon mélyről, csak hogy megnyugtassa magát, hogy nem egy üres test csupán. Reggelente nyitott ablaknál mosogatott, még télen is, mert szerette, hogy a víz borzongva melegíti kezét,míg lábujjai a mamuszban megfagynak. Imádta a reggeli város csendjét, úgy érezte, Pest csak ilyenkor tiszta és szűzies, mintha venne egy nagy levegőt mielőtt a kocsik kipufogógáza újra be nem szennyezi és mielőtt a lábak toporgása meg nem süketíti. Ketten voltak ilyenkor a várossal, néha egy-egy szirénaszó törte meg a csendet, vagy egy későn utazó madár utolsó énekét csiripelte a háztetőn. Kétszer háromszor elmosott ilyenkor egy poharat, elnyújtotta reggeli randevúját az amúgy utált Pesttel, nem akarta elveszíteni. Egyszer épp egy lapos tányért öblített le,mikor egy éjjeli lepke táncolni kezdett a szeme előtt. Utálta ezeket az élőlényeket, nyáron nem tudott tőlük az ágyában olvasni,mert ezek a fényéhes dögök a fejének repültek,és még télen is akadt belőlük egy pár. De ott a konyhában állva és mosogatva hirtelen elfogta valami együttérzés féle,és hevesen próbálta elhajtani a lepkét a víztől.De nem sikerült,belerepült a habba és pár másodpercig lebegett a felszínén. Ő odaugrott a kamrához és előkapott egy zsebkendőt.Kihalászta és lerakta az asztalra száradni. Könnyes szemmel és magát sem értve azt gondolta,hogy ennek a kis lepkének élni kell,legalább még egy napot.10 percenként ellenőrizte,aztán elment zuhanyozni.Mire visszament a konyhába, a lepke eltűnt. Sokáig nézte még a nyitott ablakot, a lassan szálldogáló függönyt, a még üres,de éledező utcát és úgy érezte, évek óta nem vett levegőt. Egy éjjeli lepke kelltette fel téli álmából és hozta el a megkönnyebbülést a lelkének.

Altató dal.

 

Öt éve voltak együtt és egy éve döntötték el,hogy gyereket akarnak.Flóra minden alkalommal vett egy terhességi tesztet,és mindig,ha a piros x helyett a kék kis vonal jelent meg,úgy érezte,hogy egy üres lyuk tátong az életében,és nem bírja betölteni.Aztán mikor végre sikerült,és aznap este elmondta neki,Márk sírt. Azt mondta,hogy ő még nem áll készen,és nem gondolták át ezt elég jól.Magáról sem tud gondoskodni,nem hogy egy gyerekről.Ő csendben kikísérte,arcon csókolta és szorosan bezárta mögötte az ajtót.Nem kiabált,nem is haragudott.Mintha mindig tudta volna,érezte volna legbelül,hogy ez lesz,mint mikor a szamarak megérzik az eső közeledtét, vagy mikor tudod,hogy meg fog csörreni a telefonod.Másnap elment a közeli parkba és egész úton odafelé azon gondolkodott,hogy miért érzi még mindig azt a mély és borzalmas ürességet magában.A kislányának(mert biztos volt benne,hogy lánya lesz) talán már ujjai sőt körmei vannak és a kis szíve is hevesen dobog benne,az ő testében.Leheveredett a fűre és élvezte a napsütést.Szemét lehunyta és csak hallgatta a város zajait.A szirénaszót,az autók dudálását,a gördeszka park felől jövő kurjongatásokat,a gyereksírást.Mintha az egész város vele együtt lélegzett és dübörgött volna,mintha az egész egy duzzogó élő szervezet lenne.És ekkor hirtelen hányingert és fájdalmat érzett,legszívesebben rágyújtott volna.Szánalom és sajnálat fogta el a még meg nem született gyermeke iránt,mert elképzelni sem merte,milyen élet vár rá.Nem hitt a világvégében,de sokszor érezte úgy,hogy mindenki csak valami nagyra,rosszra vár,az egész világ megfeszül és bármikor kigyulladhat,vagy bármikor jöhet egy hurrikán,ami elsöpri végre az egész emberiséget.Úgy vélte,hogy van egy pont,ami után nincs semmi, és hogy a föld sebesen száguld e felé a pont felé.Előre félt attól a pillanattól,amikor a kislánya először teszi fel azt a kérdést,hogy “anyu,mik azok a csillagok” mert a sűrű szmogtól sosem látott olyat. Nem akart erre a világra gyereket szülni,és nem akarta kitenni annak,amit ő szerencsés esetben már nem fog megélni.Megijedt a gondolataitól és megsimogatta hasát,ami még feszes volt és sima. Hiszen öt évig viselte gondját egy gyereknek.Mit képzelt?Csak a saját életét akarta meghosszabbítani ezzel,pedig a színházból is mindig kiment abban a pillanatban,amikor úgy vélte,itt kéne befejezni.Hasra fordult,idegesen kutatott a táskájában,míg végül talált egy megviselt cigarettát,és könnytől csillogó szemmel meggyújtotta.Egy turista busz húzott el mellette és sarat fröcskölt a hátára.

Crazy dreams.

 

Megint zuhanó repülőgépekkel álmodtam,halálba tartó emberekkel,sikolyokkal,vérrel,félelemmel.Nem tudom mit jelent ez,gondolom semmi jót(ha valaki ért az álomfejtéshez,írja le,miért visszatérő álmom a zuhanó repülő.)Könnyes szemmel,párnával,vacogva,teljesen kitakarózva ébredtem,és csak arra vágytam,hogy valaki szorosan megöleljen és megnyugtasson,hogy csak álom volt.És letörölje a könnyeim,mint kiskoromban.Nem tudtam visszaaludni,csak forgolódtam,és gondolkodtam,miért félünk ennyire a haláltól?Hiszen minden nap,minden éjjel meghalunk.Sose leszünk újra azok,akik tegnap vagy tegnapelőtt voltunk.Sosem leszek az az izgága kislány,aki 10 éve voltam.Sem az a kétségbeesett,összezavarodott lány,aki tegnap.Ők meghaltak.Csak ma létezem.Kiskorunk óta tudjuk,hogy mindenki elmegy egyszer.Erre építik az emberek az életük.Hogy nevüket ne felejtsék el,hogy ne csak egy percet jelentsenek a föld idejéből,hogy valaki szeresse őket,fogja a kezüket,átölelje őket egy rossz álom után.De ha minden egyes napot egy külön életnek tekintenénk?Egy lehetőségnek,amit megtölthetünk színnel,nevetéssel,sírással,szerelemmel,tudván,hogy éjszaka az aznapi énünk örökre meghal…vajon akkor is így félnénk az elmúlástól?Az embrió nem akar megszületni,pedig nem is tudja,hogy élnie kell.Már akkor félünk,amikor még csak 24 sejtből állunk.

Messze még a hajnal.

 

Bárcsak én lehetnék az alkohol,ami szétmarja torkodat s kábult ámulatba ejt.Vagy a villódzó fény mi fehér arcodat puha pirosra,kékre,zöldre festi.Bár lehetnék véredben keringő oxigén,ami szétfeszíti ereid.Vagy lehetnék lüktető szíved,a zene ritmusára dobbannék benned.Tüdődet mérgező füst lennék,olyan lágyan hagynám el ajkaidat,hogy észre sem vennéd.Hamutáladban elnyomott cigarettacsikk lennék(meggyújthatnál újra,ha a többi elfogyna).Szemedet csípő szél lennék és sósan maró könnycseppedben olvadnék.Hajadba akadt fűszál,bőrödbe fúródó kullancs,fényképeden elmosódott árnyék,lyukas zoknid,recsegő hangod,elvesztett kulcsod,versbe bújt rímed,körmöd alatt a kosz lennék.Bár én lehetnék a cipőd,mi feltöri lábad,a hajnali tört napsütésed,az álmodban keringő fehér zászlód,arcodra fagyott mosolyod,a reggeli első pillantásod,a kedvenc helyed,a szád szélére ragadt tejszínhabod,kitágult pupillád.Bárcsak.

Tej.

 

Az öreg szagú fotelben ült,a fal mellett,pokróccal takarózva,meleg tejet iszogatva.Próbált visszaemlékezni, hogy mikor sírta el magát.Hazafelé a boltból?Vagy amikor meglátta az eladónő szemében a szánalmat,ahogy a tejet és a hosszú arany Marlborót pakolta át egyik kosárból a másikba?De a lényeg az volt,hogy a sorra szívta a cigarettát a rémisztően hideg lakásban és könnyei a tejbe potyogta.Milyen érdekes,gondolta,hogy kiadja magából és újra megissza.Őt nyeli le megint,nem tud szabadulni.Most először tudott örülni a nagy,üres szobáknak,a magányosan ásítozó térnek,amit neki kellett volna megtölteni élettel.Nem tudott volna most ránézni se másra.Hirtelen iszonyú nehéz lett a csönd,felugrott és berakott valami zenét.Csak a reménye volt,és csak abba kapaszkodott három napig,tíz körömmel.Csak miatta tudott végre lélegezni,őszintén mosolyogni.És most elvették tőle,megint.Mint a cigaretta füst,szétomlott a szobában és csak a szaga maradt utána.Rágyújtott újra,felvett még egy nagy,fehér férfi pulóvert.Azt szagolgatta percekig,talán órákig,a hamu leesett a szőnyegre és a lábával véletlenül belekente.Három napig jól aludt.Gondolkodás nélkül.Álmok nélkül.Kiitta a maradék tejet a Micimackós bögréjéből,pedig tudta,hogy ez sem fog segíteni,nem fognak elapadni könnyei és nem fog öntudatlanul álomba zuhanni.Tudta,de reménykedett.Mázsás súly telepedett mellkasára.

Rootless tree.

 

Frissen lőtt piercing sebét vakargatta.Már hegesedett,de még fájt,ha hozzáértek.Térdhajlatát csiklandozta a fű.Pirosra festett,fiúsan tüskés haja az égnek meredt.Körbenézett,és névtelen,arctalan embereket látott maga körül heverészni.Unottan cigiztek,kannás bort adtak körbe,csókolóztak.Az egyik lány táskáján nagy felirat hirdette:Punks not dead.Elhaladt mellettük egy amerikai turistacsoport,szemükből sütött a lenézés.”Micsoda lázadók”,gondolták.Pedig ő nem akart lázadni.Nem volt igazán mi ellen.Anyja,aki egyedül nevelte őt és 3 másik testvérét,sosem szólt semmit,amikor meglátta az új testékszerét,vagy az egyre tarkább színekben játszó haját.Néha csak annyit mondott: “Mit fognak így gondolni rólam,milyen anya vagyok,azt fogják hinni,hogy huligánok a szüleid.”Őt egyszerűen nem érdekelte.Unottan élt,unottan szívta a füves cigit,unottan itta magát minden este négykézlábra.Nem akart mást,csak hogy észrevegyék.Hogy gondoljanak valamit az emberek.Nem érdekelték az őt körbevevő idegenek.A századot utálta,a kort ahol élt,a társadalmat,amiben élt.Újra és újra elolvasta az Elfújta a szelet,a szép ruhákat élénken lefestette az agyában,a szenvedélyeket sajátjának élte át.Nyomta a bakancs a lábát,izzadt a talpa.Arra gondolt,hogy manapság mindenki aszexuális.Unottan falják egymást a padokon,csak hogy egyéniségüket és szerelmüket hirdessék.Hányszor hallotta azt a mondatot,hogy “Nekem nem kell most senki,magamra koncentrálok,nem tudnék elviselni valaki mást az életemben”.A XXI. század megölte az emberi kapcsolatokat őrző vágyat.Az emberek nem akartak érezni,nem akartak lángolni,nem akartak szenvedélyesen szeretni,vagy gyűlölni.Neki is csak a haja égett.Meg akart valakit pofozni,el akarta valakiben nyomni cigarettáját.Egy kék hajú fiú,akinek rasztás csomók verdesték vállát,nehezen kimászott barátnője szájából és átkiabált hozzá,hogy dobja meg egy szállal.Nevére nem tudott visszaemlékezni,sem arra,hogy honnan ismerte.De előhalászta gyűrött dobozát,a legolcsóbb fajtából,és áthajított egy cigit 15 ember feje felett.Lábával hevesen verte az ütemet Marilyn Manson egy gyorsabb számára.Új piercingjéhez kapott,mert éles fájdalom nyilallt a sebbe.Szemöldökéből kiindulva egy piros csík futott végig arcán,mintha vért sírna.

Cím nincs.

 

Miközben a teájában felkeverte a mézet,azon gondolkodott,hogy talán életének egyetlen értelme,hogy boldoggá tegyen embereket,pár órára vagy egy napra.Elszórakoztatta őket,mosolyogva,zsebre dugott kézzel sétált velük,megmasszírozta hátukat.Aztán agyukban átrakták a ‘felejthető’ mappába és másnap már a nevére sem nagyon emlékeztek.Szánalmasnak érezte magát,ahogy ott állt a konyhapult előtt,kezét a teásbögrén melengette és félpercenként a mobiljára pillantott.Megválaszolatlan kérdések rohanták meg elméjét,és dominószerűen felsorakoztak.Miért akar mindenki maradandó lenni?Miért írnak az emberek,miért zenélnek,miért raknak egymás után szavakat úgy,hogy azok rímeljenek?Az elmúlás tényleg ilyen ijesztő?És ha ő csak annyit akart,hogy azok az emberek elsuhanó árnyakként lebegjenek el előtte,mint a hónapok és a napok?Ha csak azt akarta,hogy boldogok legyenek pár órára,miatta,hogy vidámságuk összefonódjon vele?Nem a nevével vagy az arcával,de talán a barackos samponja illatával,vagy lepattogzott piros körömlakjával.Azt akarta,igen,hogy az emberek elfelejtsék,de valahogy mégis tudják,hogy volt egyszer valaki,aki meghallgatta őket,és aki mellett nem aggódtak.Belekortyolt a teába és leégette vele nyelvét.

Olyankor

 

‘Olyankor utána,tudod ha vége van
Az ágy oldalára írod fel boldogan
Én meg a szívembe,a belső falára
A neved arannyal írom fel utána’

Áthatolhatatlan falak vesznek körül.Akaratomon kívül taszítok el mindenkit.Fáj.Én akartam,mégis hiányzik.Vannak körülöttem és szeretek.Csak éppen.Ha ő más lenne…De nem az.Vagy ha igen,akkor is máshogy.Esik az eső.Lelkesen hallgatok.Érzek.Szagolok.Beszáll az ablakon egy elázott porszem.Elmennék valami tó mellé,hiányzik a vízpart.Vinnélek.Nem tudok összefüggően gondolkodni.Hiányzik és belém mar.Bárcsak…bárcsak a bárcsak sem kéne.Bárcsak tudnám.Bárcsak jó lennék,csak most az egyszer.

Sweet dreams are made of this.

Álmodtam valamit és nem félek!Ordítjuk bele az éjszaka hasogató csendjébe lelkünk,piszkos takarónk gyűrögetve.Az üzenetrögzítő néma sikolyában is egymást halljuk.Olyanok vagyunk,mint lakótelepi házsor erkélyén kint felejtett,aszott virágcserép,és benne halott muskátli.Tócsákban tükröződik arcunk,hullámzik.Mit szeretnénk?Hinni valakiben,aki felráz rémálmunkból és altatódalt énekelve velünk reszket?Csak törjék meg a csendet,csak mossák le ablakunk,hogy kilássunk az őszi mosolygásra.Csak fogják kezünk,szorítsák,hogy fájjon.Táncoljunk a sötétben,verjük le a vázákat,fúródjon bőrünkbe az üvegszilánk.Csak a cigaretta parázs piros fénye világítsa arcunk.Ne féljünk többet,nem kell félni,a sötétben is suttogjunk,hátha meghallja valaki.Ne kérdezz és ne válaszolj.Csak táncoljunk és harcoljunk lelkünkkel.Hajunk egymás szájába szálljon,pórosainkon át lélegezzünk.De megsüketülünk a csendben és meghalunk álmunkban.Kérlek,ne ébressz fel,nem akarok többet félni.Önnek nincs új üzenete.

Mentegetőzve elfut,vagy szó nélkül eltűnik?Lehet fogadni.

Múlt és jövő.

Egy padon ült és nézte a Dunát.Olvasni próbált,de nem tudott,a lapokkal a szél játszadozott.A lábánál galambok gyülekeztek,valami kaja maradékot szedegettek.Utálta a madarakat,főleg a galambokat.Elmélázva nézte őket és arra gondolt,hogy a galambok szabadok.Nem a szónak abban a fennkölt   értelemben,hogy tudnak repülni.És nem is azért,mintha ő nem lenne önálló,független.Nem.Ezek a madarak,akik annyi fertőzést terjesztenek,akik összeszarják a város,akik a fejünknek repülnek,nem ismerik azokat a szavakat,hogy: hitel,társadalom,államcsőd,villanyszámla,részletfizetés,jelzálog.Szabadok,mert nem nyomja őket egyre kisebbre egy korcs társadalom,nincsenek kitéve az emberi lét akaratának és alázottságának.Ezen gondolkodott,miközben a galambok épp egymásnak estek,mert találtak egy nagy falatot.Hirtelen úgy érezte,hogy megszűnik mögötte a háttér,elhal a kettes villamos csörömpölése és az autók egy utolsót dudálva és pöffentve beleolvadnak a fehér masszába.Rosszul volt magától,a piros sapkájától és kék,szakadt tornacipőjétől.Úgy érezte,egyedül van az egész világon,és nincs aki tolja,segítse.S mikor előre fordult,minden kezdett beleveszni valami sűrű,gomolygó,fekete füstbe,eltűnt a Budai vár,a Lánchíd lassan vesztette el körvonalait,a Duna egybeolvadt a füsttel.Egy percig ült hökkenten a piros padon,ami egyedül színes pont volt,majd szorongató érzéssel felállt,megpróbált belerúgni a galambba,ami megszerezte a legnagyobb falatot,és felszállt biciklijére.Süppedős talajon haladt a szürke és a fehér között és nem mert se jobbra,se balra fordulni.

I'm always in this twilight

 

 A lemenő nap egy háromszögben megvilágította homlokát.Karjára hajtva fejét aludt a teraszon.A meleg tej lassan csöpögött le az asztalról a rozsdaszín csempére,a bögre felborulva,magányosan hevert mellette.Az epret a porcelán tálban legyek rágták.Lassan kinyitotta a szemét.Volt az a fura szokása,hogy ha valamin sokat gondolkodott,vagy bosszankodott,vagy nyomta valami szívét,bárhol,bármikor álomba tudott zuhanni.Ezek után az 5-10 perces alvások után úgy érezte,lelkét és agyát kimosták,és szinte nem is emlékezett,mi miatt aludt el.Most lapus pillantásokkal nyugtázta a kiömlött tejet.Felállt,lesétált a recsegő lépcsőn,pulóvere zsebéből cigit is öngyújtót halászott elő,karjával körzött párszor,mert kicsit zsibbadt a ránehezedő fej súlyától.Sokáig állt a kertben öntudatlan,csak a cigarettája sercegése és a légyzümmögés hallatszott.Elindult a kapu felé,majd hátát a fa gerendának vetve nézte a naplementét.A kertnek csak ebből a pontjából látta be az egész házat és a mögötte húzódó tájat.Gyönyörű alkony volt,nyár végi,hideg szellő fújt,a búcsúzó nap fénye aranyra festette a diófa leveleit,és az ő,egyébként piszkosszőke haját.Folyamatosan dohányzott,és egész addig állt a bejáratnál,míg a világ felöltötte azt a borzongató szürke színt,az árnyak megnyúltak és a félhomályban az utolsó nyári tücskök kezdték éneküket.Összehúzta a pulóverét,feleszmélt és megborzongott.A garázsajtó nyílt,az rázta fel álmaiból,hallotta a régi Toyota Corolla berregését.Újra eszébe jutott a levél,amit a fiókban talált délután,és az olcsó női kölni szag,amit azon a kék ingen érzett,amit még ő vett karácsonyra,és elfogta a hányinger.Összeszorult a gyomra,szemhéja ólomsúlyú lett és hittelen halálosan fáradtnak érezte magát.

Ősz.

 

Sejteni lehetett már az őszt,az égen súlyos fehér felhők ültek,egy sárga csík jelezte csak a napot a horizont szélén.Hideg,erős szél fújt,az első elszáradt levelek már a lábuk között játszottak.A parkban sétáltak,halkan beszélgettek.A lány felnézett a fiúra és elkapta a tekintetét,amit olyan jól ismert.Elmosolyodott.
-Te meg mit somolyogsz,mi ilyen vicces?
-Á semmi,csak eszembe jutott valami….
Igen,eszébe jutott egy kis zöld szem,egy hosszúkás arc,egy barna,göndör haj.Más-más emberek,személyiségek,de ugyan ez a tekintet.Már szinte olvasni tudott benne,hallotta a gondolataikat.”Milyen kedves lány.Vicces.Boldogok lehetnénk,talán.Olyan más.Igen,fura…Azt azért meg még sem lehet,hogy vele…hogy az emberek azt gondolják,hogy én,meg ezt a Fura.Pedig jó lenne.De nem,ezt így nem lehet.” Szégyent látott,valószínűleg nem tudták eldönteni,hogy gondolataik miatt,vagy a helyzet miatt szégyenkezzenek.A lány önkéntelenül arrébb húzódott egy fél métert,úgy sétáltak tovább.Nem szerette,ha valaki miatta érzi rosszul magát.Elképzelte,hogy elmondja nekik,mennyire pontosan tudja,mire gondolnak.Látta,ahogy a zöld szem összeszűkül,a hosszúkás arc elpirul,a barna meg hajába túr.Hangosan elnevette magát .Lassan haladtak.Mutatott a fiúnak egy fát,aminek gomba alakja volt,aztán egy öreg,kis templomot,ami ferde tornyával úgy nézett ki,mint egy vén apóka.Láttak egy fél lábú verebet,átvittek egy csigát az úton,egy piros,kopott padon megebédeltek.A levegőt megfoghatatlan esőszag töltötte be,az ősz illata,aztán pár kövér,hatalmas esőcsepp kenődött szét arcukon.A buszmegállóhoz futottak,együtt,de fél méter távolságra.

Somewhere.

 

És tessék,itt vagyunk mi,itt fekszünk a réten,amiről annyit álmodtunk.A kiégett füvet tépkedjük,körülöttünk csupasz szőlőfürtök.Már megettük lelkünk legjavát,és nem maradt mit mondani.A nevedet sem tudom,testvéred sem ismerem,szemed színére már nem emlékszem.Megkaptunk mindent,mire vágytunk,gerincünkön magányos izzadságcsepp fut végig.Te vagy a fény.Lélegzünk.Egyszerre.Dobbanunk a földel.Földrengés,vagy csak szívünk remeg?A tél sem érinthet meg minket.Itt fekszünk mi.Közös történetünk végén,egymás álmaiban.Már csak pár perc.Pár másodperc.Kezed a hajamban.Ujjaiddal fésülöd a csomókat.Kiegyenesíted a lelkem.Íjhúr pendül.Elvérzem,érzem.Piros arcod nézem.Ez lenne hát a vége?Ennek kell lennie.Halk zene.Szél simogat.Búzamezők ringatóznak mellettünk.Ne nézz rám,én nem bírom.Szakadozik.A levegőm.Elfogy.A szerelem.Így lesz,így kell lennie.Legyen akkor ez a legszebb pillanatunk.Méltóbb nálunk.Mi már nem létezünk.Soha nem is voltunk mi.Csak én.Csak te.Szerettél.Meghalunk most egymás álmaiban,a réten feküdve,egymás kezét tartva,egymás tekintetét kerülve.Ne nézz rám.A kék égre és a felhőkre emlékezz.A szemem már rég becsukódott.

Le vent nous portera.

-Tudod te,milyen íze van a szélnek?Harapj bele a levegőbe.A szerelem,az áramütés(mikor kezünk egy pillanatra összeér),az őszibarack és enyhe füst íze kavarog benne,édes és keserű egyszerre.És azt tudtad,hogy ha a szemedbe nézek,megszédülök,mint mikor a tenger hullámait figyelem egy hűvös reggel?Nem tudtad?
-Én csak azt a kimondatlan ölelést érzem,mikor a liftben összeakad a szemünk,és zavartan tudjuk,hogy ugyanarra gondolunk.És mintha a levegő is kifogyna hirtelen,miközben te az ajtót,én meg a grafitit mustrálom a falon.
-És azt tudod-e,milyen idős a szél?Több ezer éves,mégis csak akkor keletkezett,mikor megláttalak,s azóta süvít át dübörögve lelkemen,mióta először kaptam szívdobogást hangodtól.A szél erős,öreg és fiatal,velünk született,akkor született,amikor szemünk elsőnek nyílt a világra,s szemünk is csak azóta könnyezhet tőle.
-Én csak azt a dallamot hallom,amit halkan dúdoltál a teraszon azon az első nyáron,teregetve.Az a dallam süketít meg minden nap,mert benne van minden egyes ölelésünk,csókunk,szavunk,összetört borospoharunk,elcsattant pofonunk,karmolásunk,ajtócsapkodásunk.Az a dallam szakít szét minden este és ad reményt reggelente…A szövege valahogy így szól: ”Szél bújt a füled mögé,add ide még utoljára,szemem mögött szívemben rád gondolok,s a halálra”
-És azt tudod-e milyen színű a szél?Ha elfújja a szivárványt egy kopár rétre,ott is csak szürke,de ha behunyod a szemed és engem látsz mögötte,ahogy én látlak téged,a szél olyan színű amilyennek szeretnéd: nekem fakókék,mint a szemed,neked talán fekete.
-Én csak azt a színt látom,ami a kedvencem volt ott a teraszon azon a nyáron.A kockás inged pirosa és kéke.A piszkos fehér csempe vakítása a csillagtalan estéken.A kiloccsantott bor mély vörössége azon a gyönyörű,régi fa asztalon.A hegyek sötétzöldje a derengő reggeleken.Azt hiszem,akkoriban minden színt szerettem.
-És tudod-e,miért gyűlölöm a szelet?Mert székedet felborította,dühös lettél rám és a szélre.És a szél elvitte azt a gyönyörű fehér sálam,ami még sokáig tekergett a levegőben,épp hogy csak nem értük el,s aztán tovavitte,hogy valaki másnak a nyakát melegítse.A szél elvitte mindenünket.Kiszáradt tőle a szánk és felrepedt a bőrünk.Ki szeretné így a szelet?Elfújja régi álmainkat,meg nem történt öleléseinket,tüzes tekintetünket.Egyébként a dal folytatása: “Szél fújta ajkain had pihenjek utoljára,hogy aztán lelkét kezemben tartva,vágyakozva gondolhassak szempillájára.”

“Simogatást,kedvességet
Kezed ami kezemhez téved
Körülöttünk forgó napok
Csak pillanatok a tegnapok
Majd elvisz a szél
Majd minden eltűnik,elvisz minket a szél”

Snow White

 

Az ajtód előtt álltam,a hó lassan szálingózott és belepte a rozsdás korlátot.A régi bérház falai szürkék voltak,lépcsőháza kopott és húgy szagú.Hideg volt,nagyon hideg,de rajtam csak egy kopott fehér nyári ruha volt,arcom is falfehér,szám viszont vérpiros és dagadt volt a széltől.Hajam nedves volt és összeragadt az olvadó hópelyhektől.Tétlenséget éreztem,azt,hogy legszívesebben dörömbölnék a ajtódon,de megijedtem,amikor elképzeltem,ahogy kócos hajjal,pizsamában kinyitod az ajtót,és mindig karikás szemedből értetlenség sugárzik.Könnyeim végigfolytak arcomon,és a szám melletti gödörben megfagytak.De nem éreztem semmit.Nem sajnáltalak,nem kellettél,nem hiányoztál.Csak azért mentem el hozzád,hogy a lelkemet feszítő ürességet valamennyire kitöltse nyugtalan kérdéseid melegsége.Rágyújtottam,és a hátamat a piszkos falnak támasztva leguggoltam.Leheletem és a kifújt füst lustán gomolygott a sötét gangon,papucsba bújtatott lábam kékes színt öltött.
Amikor felébredtem,arcom és párnám nedves volt a könnyeimtől.Lassan úsztam a valóság felé,és rájöttem,hogy a kutyám vinnyogására és kapargálására ébredtem.Le akart menni sétálni,beteg volt.Az óra 3:41 percet mutatott.Eszembe jutott,hogy régen volt egy visszatérő álmom,amiben vagy egy zuhanó gépen ültem,vagy egy háztetőn álltam,és néztem,ahogy egy repülő pont az épület felé repül.A becsapódás előtti pillanatban mindig felébredtem,izzadtan és könnyáztatta arccal.Kimásztam az ágyból,felvettem egy farmert és az alvópólóm fölé egy kiskabátot,ráraktam a kutyára a pórázt és 2 perc múlva már az utcán sétáltam.Egy lélek nem járt,a gyér fényű lámpák alatt szúnyogok sereglettek.Mikor hazaértem,visszafeküdtem aludni,és reggel,amikor felébredtem,egy percig nem tudtam,melyik volt álom: az éjszakai kutyasétáltatás,vagy az ajtód előtti tehetetlen toporgás…