Ecet

Ma egy kicsit közvetlenek leszünk,jó?Ma elmeséled,hogy halálod előtt szeretnél megtanulni spanyolul,és szeretnél összetörni egy csomó tányért.Én meg majd a kettes villamoson kapaszkodva megszagolom a hajad,és megmondom,hogy a samponodnak ecetszaga van.Te meg azt mondod majd a Dunát bámulva,hogy már sosem tudjuk meg,mi lehetett volna,tényleg,ezt már senki nem tudhatja meg.Aztán közhelyek nélkül közlöm,hogy félek,és hogy amúgy nagyon szerettelek,nem az ecetszag miatt,hanem mert a könyvtár biztonságos levegőjében Te voltál nekem Heathcliff és én voltam Catherine,de sosem működhettünk a könyvtáron kívül.Majd ma lesétálunk a padokhoz,amiken nem lehet törökülésbe ülni,pedig te úgy szeretsz,és ma beleakad a kezed a nyakláncomba és leszakítod,pedig csak az arcomat akartad megsimogatni,tudod mit,jobb is így,ne érj hozzám,mert félek,jó?Ma felolvasom neked a pestiestből a filmkritikákat,te meg elmondod,hogy van egy skizofrén nagybátyád,aki titokban Jack Kerouac,aki végigutazta Amerikát,bár most kicsit be van zárva,alapjáraton érdekes ember és sok sztorit tud.Te nem félsz?Én félek…legyünk ma egy kicsit közvetlenek,jó?

Nézd.

 Lassan fújta ki a füstöt a száján.Nézte,ahogy a redőny rései között átszűrődő napfény a füstöt aranyra festi.A narancsságra csíkokban gomolygó apró porszemeket nézte,ahogy sodródtak az állott nyári levegőben,mint apró élőlények rohantak valahová.A kezét a cigaretta fölé tartotta,és figyelte,ahogy a füst kikerüli és bevonja szürkeségével.A kezét nézte.Apró kis kéz volt,pihés szőrszálai is sárgán meredtek az égnek.Jobb keze mutatóujját végighúzta a régi,rózsaszín vágáson a kis és gyűrűs ujja között.Emlékezett,hogy fájt és vérzett.Már nem fájt,csak nézte.Akkor is csak nézte,amikor dühében véletlenül elvágta a nagy konyhakéssel.Mindig evett,ha szomorú volt.Nézte a vércsöppöket a mosogatóban.Nézte és fájt.De már nem fájt.Az elnyomott cigarettavéget nézte a hamutálban,figyelte,ahogy a parázs még egyet vörösen villanva végleg kialudt.A cigis dobozát nézte.8.Az még elég lesz mára.Megszagolta a kezét.Füst illata volt.Szerette.Rágyújtott.A falat nézte,azon is a tükröt nézte.Magát nézte…

I’ll be your cigarette…

Hol volt.

Ott van egy régi naplóban,egy elhasznált,sáros tornacipőben,egy megbarnult almában,egy liftben talált kétszázasban,egy kifordult esernyőben,minden elsuttogott szóban,egy elgurult cigarettában,szélben táncoló búzamezőben,nevetéstől kicsordult könnycseppben,őszi falevélben,elfelezett kakaós csigában,egy kölcsön kapott körömcipőben,a horrorfilm alatti összebújásokban,egy elmosódott fényképben,a buja mosolyokban,megsúgott,helyes válaszokban,szemetesben pihenő,összetört borospohárban,elszakadt,kedvenc nyári ruhákban,felszaladt harisnyákban,leeresztett biciklikerékben,részeg éneklésben,elaludt gyertyalángban,megtalált karkötőkben,minden álmos pillantásban,a reggeli kávéban,az arcon mosolygó szeplőkben,a buszon lopva olvasott újságban,régi könyvek dohos szagában,az elfelejtett szülinapokban,a szélben felkapott sálakban,eső utáni fű illatában,egy rosszul járó órában,egy kád forró vízben,vállakhoz bújó síró arcokban,percekig tartó ölelésekben,teli hamutálakban,út melletti árkokban,kóbor kutyák tekintetében,mindenben ott az élet,csak a bezárt szemhéjunk alatt nincsen semmi sem.

Kérlek.

Leülhetek melléd?Rád mosolyoghatok?Megfoghatom a kezed?Felvehetem a pulóvered?Megölelhetlek?Felborzolhatom a hajad?Felolvashatok neked a kedvenc könyvemből?Meghallgatsz?Sétálhatok veled?Megölelsz,ha félek?Hallgatjuk az esőt?Bebújhatok a pokróc alá?Megszagolhatom a nyakad?Nézhetem veled a filmet?Kérsz még?Kaphatok?Megpuszilsz,ha elmegyek?Maradhatok?Maradsz még?Aludhatok a válladon?Érzed,hogy remeg a kezem?Betakarsz,ha fázom?Megfésülöd a hajam?Lekapcsolod a lámpát,hogy nézhessük a villámokat?Kérsz egy teát?Rágyújtunk?Becsuknád az ajtót?Letörlöd a könnyeim?Nem maradnál még,kérlek?Sajnálsz?Sajnálom.

Neked megadom magam…

?.

Kérdőjelek vannak bennem csupán,miértek és hogyanok.Elrángattak,nem is történt semmi,de mégis elmúlt valami,amit nem lehet visszahozni.Ott voltál és elengedtelek,mert féltem.De ez egyszer már megtörtént!Nem lehet,hogy mindig,újra és újra ugyanazokat a hibákat kövessem el.Üres.Elfordítom a fejem.Azt akarom,hogy igaz legyen.Hogy az élet adjon nekem egy utolsó utáni esélyt.Nem ismerlek.Ismerlek,te csak viccelsz.Nem érzed.Én érzem.Én mindent érzek,és mindent újra érzek.A szívem dörömbölését.A hideg szél ízét a számban.A sóhajtásod.Kéne egy kép rólad,hogy széttéphessem.A szemem nem téged keres,és mégis mindig téged talál.Menj már arrébb,mássz ki a fejemből.Ez csak az első felvonás.Túl jól ismerem a menetrendet.Felejteni akarlak.

[Nem tudok többet harcolni.Azt akarom,hogy végre értem harcoljon valaki.Nem akarok mindig a másik oldalon állni,nem akarok több akadályt,sem több vizsgát,nem akarok mindig én alkalmazkodni.Talán önző vagyok és forrófejű.De elfáradtam.Nincs több erőm.Nem tudom az igazamat bizonygatni.Lehet,hogy másoknak nem lenne elég az ami nekem van.De van egy ember,akire az életemet rábíznám,lassan 12 éve.Harcoltam érte és vele eleget.De ő is küzdött értem.Elfáradtam.Sok ez nekem.Gyenge vagyok.Nem ütöm meg a szintet.Ideges vagyok és csöndes.De ő elfogadott így.És talán nekem ez elég.Sajnálom,tényleg nagyon sajnálom…]

Kabát jelmez.

Ő sem tudta,hova fut.Az emberek csak egy piros körömcipős nőt  láttak átsietni a keletin,maga után húzva kék bőröndjét,kipirulva.A 10:40-es vonatot akarta elérni.A pénztárnál csak annyit kérdezett,mikor indul leghamarabb vonat,és hányas vágányról.Nem kérdezte,hova megy.Pont elérte,felugrott rá a füttyszó előtt.Lassan elindultak a szemerkélő esőben.Megkereste a helyét és leült.Teljesen átlagos volt,talán csinos,de érdektelen.Barna haja félhosszúra volt vágva,szemüvege titkárnős,szoknyája pont eléggé hosszú és pont eléggé feszes.Mind ismerünk ilyen nőt,körülöttünk élnek,talán jóban vagyunk velük.Csodáljuk,hogy mindig beszínezi rózsaszín szövegkiemelővel a naptárában a fontos dátumokat.Mindig tiszta a körme,harisnyája sosem szakad fel,haja sosem kócos,bár egyszer sem látjuk fésülködni.Úgy érezzük,egyszerűségében és rendezettségében rejlik boldogsága.De a vonaton ülő lányban mégis volt valami különleges.A hatalmas,elképesztően zöld szeme.És ha valaki ott és akkor belenéz ebbe a szempárba,zavart lát mögötte.De senki nem nézett.A lábát nézték,a kezét nézték.Talán ez elől menekült.Az átlagossága elől.Mert belül korántsem volt olyan egyszerű.Nem értette az emberek logikáját,nem találta a helyét.Összetörték és csak annyit tudott,mennie kell.Nem tudta még,hogy mindegy,hova fut,senki sem fogja megpróbálni megismerni,senki sem fogja feltételezni,hogy ő nem az az ember,mint akinek kinéz.De valamit mégis érzett,miközben az elsuhanó tájat nézte: nem lehet olyan emberekkel,akik őt nem értik.Dühösen lerúgta piros körömcipőjét,és felrakta lábát a szemközti ülésre.Ilyet sosem csinált még azelőtt.

Nem lenni Senkié.

Kedden délután rakják ki a kukákat.Mire lemegyek kutyát sétáltatni,már minden ház szemetében derékig benne van valaki.Néha megfigyelem a munkájukat.A hozzáértők tapasztaltan válogatják az emberek feleslegessé vált dolgait.Gyülekeznek a lábuknál az újrahasznosítható üvegek,a ruhák,a cipők.Szelektíven gyűjtenek.A kevésbé tapasztaltak csak kihajigálnak mindent a macskakőre,és zacskóba gyűjtik a hasznos holmit.Anyukámnak van egy hajléktalana.Nagyon sovány,beesett arcú,negyvenes férfi.Anyu minden téli reggel vitt neki meleg teát,neki is készített szendvicset,adott hozzá pár száz forintot.Az angol barátunk régi pulóvereit,nadrágjait,kabátjait adta neki.Apukám szerzett neki fodrászt.Egyszer látta,hogy anyával megyünk valahova.Azóta minden reggel,amikor ott áll az utcasarkon,már messziről integet,majd ha odaérek,hangos “jó reggelt”-el köszön,és ha bringával vagyok,mindig megdicséri,hogy milyen szép.Sosem kért még tőlem semmit.Elgondolkoztat,milyen lehet sehol nem élni,nem lenni senkié,nem tartozni sehová,idegen emberektől függni.Talán holnap megkínálom cigivel,mert elszomorít,ahogy ott áll a sarkon az esőben,és integet…

Betakarózom a vízcseppekkel.

Kint dörög és villámlik.Kiülök az ablakba,elszívok egy cigit,ezt a számot hallgatom és azon gondolkozom,hogy vajon én vagyok az egyetlen ember,akinek ilyenkor a szívében béke van?Valahogy az eső,a vihar elemisége,a tudat,hogy ezer éve is esett kitisztít mindent az agyamból.Világosan látom a dolgokat és úgy érzem,sírnom kell,de nem szomorúságból,hanem valami ősi ösztöntől vezérelve,ami azt súgja,féljek,ijedjek meg.Emlékek villannak be agyamba,amik talán soha meg sem történtek,látok életeket,a szepezdi tábor felázott táborát és kis faházait,vonatablakra kenődött esőcseppeket,csapódó ajtókat,remegő kutyákat.És az egész nyugtalanító massza bennem valamiféle boldogságot vált ki,amit elmondani nem tudok. 

[Írok még ma.Vagy nem.Attól függ hallom-e a zenét.]

Állj meg,kérlek!

Éjjel kimenetem az országútra reményt stoppolni.Először a hűség hajtott el mellettem ütött-kopott járgányával,az anyósülésen szundított mellette az ablaknak dőlve a hűtlenség.Sokáig nem jött senki,majd hangos zene hallatszott,és feltűnt a barátság,régi hippi buszán.A tetőablakon kihajolva betépett fiatalságom integetett vissza nekem,de a kocsi nem állt meg.Fázni kezdtem,az autók sorra húztak el mellettem,a szerelem napszemüvegben,kólát iszogatva kacsázott az úton,nyitott tetejű kocsijában,mézeskalács illatot árasztva.Szerettem volna beszállni,de még csak nem is lassított.Aztán jött a őrjöngő gondtalanság,részegségében majd elütött,félre kellett ugranom előle.Féktelenség,nosztalgia,béke,kedvesség,mind-mind figyelmen kívül hagyták remegő hüvelyk ujjam a levegőben,én meg vágyakozva néztem utánuk.A nyugalom közelített szépen,lassan,fehér tündér autóján,halk zene szólt belőle.Megállt mellettem,és kedves arccal intett,ugorjak be mellé.Ujjamat kint felejtettem és görcsösen remegtem a hidegben.Nemet mondtam,én a reményre vártam.A nyugalom szelíden bólintott,mint aki érti,és nesztelenül újraindította a motort,majd lassan eltűnt a szemem elől.És akkor előbukkant Ő az éjszaka sötétjéből,pislákoló lámpáival.Tudtam és éreztem hogy ő az.Pár lépéssel beljebb botorkáltam az úton,ujjamat feltartva,szinte kolduló tekintettel.Lassított,az ajtaja kinyílt.Mámorosan ugrottam be a kisbuszba,és becsaptam az ajtót.Ott kucorogtak már anyák,szegény hajléktalanok és milliomosok,láttam egy-két ismerős arcot a tv-ből és ott voltak testvéreim is.Rám mosolyogtak mind,és egymás hátát dörzsölték,hogy ne fázzanak.Ő hátrafordult,és megkérdezte,hova vihet,én meg mondtam,hogy vigyen addig,amíg fel nem kel a nap,azután kitehet bárhol,hazasétálok.Ezután csendben bámultam ki az ablakon,élveztem a döcögő utat,mígnem el nem aludtam,és halálig tartó barátságokról,lángoló szerelemről,világbékéről,szabadságról álmodtam.

Legyen még egy nem vers.

Vajon hallhatom-e újra azt a dallamot,amit pár éve az ablakod alatt,amitől akkor úgy éreztem,ismerlek,mert megtorpantam a zongorajátékod előtt?

      Vajon láthatom-e még egyszer az a fürge villámot,ami nagyot dörrent akkor éjjel is,amikor bevilágította a hajnalom?

            Vajon megérint-e még az a szél,ami egykor hajamat borzolva kezed simogatását juttatta eszembe?

Vajon lehet-e ez a kávé az utolsó,
utolsó lehet-e ez a szippantás cigaretta?

Vajon élhetek-e kétszer,hogy hibáimat kijavítva,

valahova máshova mehessek el,

tiszta lelkiismerettel?

És vajon remél e a csiga
erőt,gyorsaságot,bátorságot
csak mert hazafutnia nem kell?

Mozart.

Valahol a világ végén,egy kisvárosban élt és dolgozott egy pincérnő.Hívjuk Paulának.Két szobás kis lakása a kocsma fölött volt,az emeleten.
Mérhetetlenül unta az életét.Unta a vizezett sör csapolását,unta a mogyoróhéj seprését a földről,unta azokat a slágereket ,amiket mindig,minden este berakott valaki a poros zenegépből.Unta a városi bunkókat,akik rajta legeltették a szemüket,és sosem felejtettek el valami trágársággal kedveskedni neki.Unta továbbá az undok főnökét,a konyhájában szaladgáló csótányokat,a heti kétszeri nagymosást,a heti háromszori hajmosást és a havi egyszeri nagytakarítást.Unottan kelt és unottan feküdt le aztán.

Egy dolgot szeretett csak a világon: az operát.Ha hazaért(nem kellett messze mennie) mindig felrakott egy régi lemezt és a foteljában ülve hallgatta elmerülten,könnyes szemmel,órákig.
Évente kétszer kapott szabadságot,egyszer karácsonykor,amikor hazautazott a családjához(édesanyjához és három öccséhez) egy még kisebb kisvárosba,és egyszer nyáron.Az az egy hét volt éve fénypontja.Már három héttel előtte készült,kimosta,kivasalta,kiporolta,kicsiszolta,beillatosította és kiakasztotta a szekrényre a legszebb(egyetlen) elegáns ruháját.Azután,ha csak arra tévedt a tekintete(ami elég gyakran megesett) összeugrott a gyomra az örömtől.Készült a nyári operába,amit egy viszonylag új kezdeményezés után mutattak be a fővárosban.Paula nem volt nagy szakértő,nem tudta megkülönböztetni Mozartot Haydn-től,nem tudta volna megmondani,melyik opera miről szól,egyszerűen csak hallgatta az áriákat elbűvölve,tágra nyílt szemekkel.

Something changed.

Mindketten sziréna szóra ébredtünk."Milyen rég ébredtem madár csicsergésre" ez volt az első gondolatom.Lassan nyitottam ki a szemem,rosszul esett a fény.Ő már fent volt,engem nézett."Good morning,stranger" köszöntem neki,mint minden reggel.Nem mondott semmit,csak felült,és ezzel a mozdulattal fel is rúgta az üres vodkás üveget.Elmosolyodtam,olyan jellemző volt...Elment fogat mosni,és addig a konyhába kutattam kávé után.Kijött utánam.Döbbenve vettük észre,hogy nincs kávé.Szitkozódott egy sort,én meg vettem a kabátom és pizsama nadrágba és papucsba lementem a sarki éjjel nappaliba.A boltos fiú megkérdezte,hogy húzós estém volt e,úgyhogy nem festhettem túl jól.Vettem egy doboz cigit is,mert emlékeztem,hogy az is elfogyott.Mire visszaértem,ő már az éppen maradt dekkeket kereste a púposodó hamutálban.Letettem az asztalra a piros marlborot.Kössz,ennyit mondott.Felraktam a kotyogós kávéfőzőt a gázra és leültem vele szembe.Nem volt mit mondanunk.Kétségbeesetten kerestem az agyamban az emléket,hogy mi történt este,mert csak azt éreztem,hogy valami megszakadt,de nem tudtam,miért.Aztán arra gondoltam,biztos csak másnapos,ahogy én is...De nem,valaminek történnie kellett...Csak arra emlékeztem,hogy egy ponton,jó pár feles után én éreztem,hogy valami elkezdődik,ami eddig csak téli álomban aludt a barlangban,az most felébred.És akkor rájötten.Ami nekem akkor elkezdődött,neki véget ért.Megtört benne valami,nem tudott már reggel nekem "good morning,sunshine"-al köszönni,nem tudott rám nézni.A kávé kifőtt,remegő kézzel töltöttem.Tej sem volt,de ilyenkor utána jobb is anélkül.Leraktam elé.Megköszönte ezt is.Rágyújtottunk és halkan ittuk a kávénkat.A csöndet csak néhány dudaszó törte meg.A gyomrom felfordult,de nem a vodkától.Tudtam,hogy jobban szeretem mint valaha,és pontosan jól tudtam,hogy valami visszafordíthatatlanul megváltozott.A nap kisütött.Elmostam a poharakat,összeszedtem az üres üvegeket,kiürítettem a hamutálat.Felöltöztem,kinyitotta nekem az ajtón."Hát majd még beszélünk.Szia" mondtam és elmentem.A kapualjban kidobtam a szemetet,és kiléptem a ragyogó nyárba.

You take my troubles away.

Az emberek olyan sérülékenyek.Sebezhetők,gyengék.Meg kéne tanulnunk erőt meríteni másokból.Főleg nekem.Erőt meríteni mások erejéből,akaratából,küzdelméből,sorsából,szerelméből,mások életéből.Vagy a világból,és abból a rengeteg gyönyörű dolgokból,ami körülvesz bennünket.Meg kell tanulnom szeretni dolgokat.El kell fogadnom,hogy sosem leszek olyan,amilyennek mások akarnak látni.Sosem leszek erős,akaratos,kiegyensúlyozott,sosem leszek gonosz...Még akkor sem,ha az egész világ akarja velem tudatni,hogy csak így tarthatom fel magam.De én ilyen akarok lenni,azt akarom,hogy így szeressenek.Igen,megpróbálok bízni magamban,és megpróbálok erőt nyerni másokból...mert gyenge vagyok,érzem,és fáj...

Hát elmentél...

Kikísértük a repülőtérre.Nagy sor állt és mi voltunk az utolsók.Este volt és sötét-de lehet,hogy rosszul emlékszem,és csak bennem volt olyan sötét akkor- de nem volt hideg,kedves szél fújt.A sorban idegesen csevegtünk,nem tudtam semmi értelmeset mondani,senki nem tudott,csak olyan"vigyázz magadra,sokszor hívj,ne izgulj" féle okosságokat.Amikor végre sorra került már csak 10 perc volt az indulásig.Nem lehetett húzni az időt,nem volt lehetőség több felesleges szóra.A búcsúzkodás gyors volt,azt mondják így könnyebb,nekem nehéz volt,nagyon nehéz...Miközben a csekkolás felé tartott,sokszor hátranézett integetett és mosolygott.Én is ezt tettem és közben a könnyeimet nyeltem.Sosem voltunk azok a nagy érzelem kifejező emberek és irtóztunk mindenféle nyálas amerikai fétistől,de akkor jó lett volna utána kiabálni valamit,csak hogy tudja,szeretem...Amint eltűnt,megfordultam és indultam a parkoló felé.A többiek jöttek utánam és halkan beszélgettek.Hazafelé a kocsiban csak bámultam ki az ablakon,zenét hallgattam és az elsuhanó lámpák fényét figyeltem.Úgy éreztem,hogy minden egyes méterrel eltávolodok valamitől,életem egy szakaszától,úgy éreztem,végleg vége valaminek,a gyerekkoromnak.Sosem tudtam könnyen elengedni senkit és semmit.Ragaszkodom a legapróbb emlékeimhez is,de akkor olyan érzésem volt,mintha kimosták volna az agyam,hogy megtölthessem új dolgokkal,emberekkel...a kocsi lassan szakított el a régi önmagamtól.Szinte nevetnem kellett ezeken a gondolatokon,hiszem csak egy év,ezt mondogattam magamban,csak egy év és újra látom,minden ugyan olyan lesz,mint volt,csak a távolság lesz nagyobb köztünk...Nem is telt el egy év,újra ott álltunk a Ferihegy 2-es termináljában és vártuk őt.Meg is érkezett,ugyan az az ember volt,akit elengedtünk,de nem kaptam vele vissza azt az elveszett dolgot..de már nem is hiányzott.Új emlékeim voltak és új álmaim.

You can be happy.

Lehetnénk boldogok.Minden lehetőségünk megvan rá.Én elhiszem,hogy a boldogság csak gyönyörű pillanatok sorozata.De azt is tudom,hogy az élet meg elrontott pillanatokból áll.Van egy szívdobbanásnyi idő,ami jobb,szebb mint a többi...De olyan könnyű őket összetörni...elég egy köhintés,egy sóhaj,egy ajtó csapódása,egy nevetés,egy rossz mozdulat..ebből áll minden.De akkor miért élnek mégis boldog emberek ezen a földön?Mert ezeket a pillanatokat lehet értékelni,szeretni,a tökéletlenségükkel együtt,mert unalmas lenne mindig hibátlanul élni...Igen,várni és keresni kell azt a percet,amikor valami történik velünk,amikor megváltozunk egy szempillantás alatt,amikor valakit megismerünk és megtaláljuk magunkat benne...hogy azután köhinthessünk,sóhajthassunk és nevethessünk önfeledten,mert akkor már BOLDOGok leszünk.

Május 1.

Május elsejéről mindig a vattacukor szag(amitől rosszul vagyok),a családoktól hemzsegő városligeti majális,a vidámpark és az állatkert,a tavasz,a meleg és a papucs jut eszembe.Nem jelent nekem sokat ez az ünnep,de ilyenkor mégis van valami a levegőben,valamiféle szabadság és fiatalság érzet,ami bódító.Legszívesebben bicajra pattannék,de nem lehet,mert pont a bicaj miatt begyulladt a fülem és igencsak fáj.Jó lenne valakivel venni egy üveg édes vörösbort,kiülni a dunaparton a lépcsőkre és beszélgetni a naplementében(igen,ilyen nyálas gondolataim támadnak máj.1-én ).De nem lehet,mert holnap utazunk,aludni kell meg pakolni,meg az alkoholt is erre a pár napra tartogatni.

Tegnap volt az utolsó buzogány próbám és fellépésem.Én mindig meghatódom,ha valami véget ér,mert hiányozni fog a hajnali fél7-es dunapart és bicajút,a 7kor(7:20-kor)kezdődő próbák,a "sor legyen",az égő próbálgatás,a hosszú próbák utáni vízhólyagok,és az ezernyi szalag avató,ahol felléptünk.3 éves buzogányos múltam van,amiről csak az tudja milyen,aki csinálja.Egész meghatódtam tegnap az üvöltő és tapsoló tömegtől,az elérzékenyült osztályfőnököktől,a meleg tavaszi estétől,a várakozást lezáró utolsó,izgulós pillanattól.Gyönyörű volt és hibátlan,talán sosem felejtem el...Hiányozni fog,de jövőre már mi leszünk a közönség!