Just like in the movies.

 

Akkor most elmondom, hogy is van ez a filmekben. A lány találkozik a fiúval. Összeütköznek a parkban, vagy a fiú végigönti a lány kabátját kávéval.Van egy nézés, már itt a legelején, amiben az egész film végkimenetele benne van. Aztán elválnak, de kiderül, hogy egy helyen dolgoznak, vagy megint összefutnak a parkban. Megbeszélik, hogy barátok lesznek. Az egyikőjük apja/anyja meghal, vagy beteg, a másik megszorítja a kezét.A lány bohókás, a fiú földhözragadt. A fiú találkozik egy másik lánnyal, elmennek étterembe, aztán megint, mondjuk moziba, de a fiú nem figyel, a kamera ráközelít a szemére és a ráncos homlokára, szinte elénk vetítve a gondolatait: rádöbben, hogy szerelmes az első lányba. Nem csak szerelmes, élete értelme, a nagy ő. Ezen gondolatait megosztja a pincérrel, vagy a testvérével, vagy egyéb random figurával. Fut. Vagy, ha még romantikusabb akar lenni, bérel egy lovas kocsit. A lány nemsokára felszáll a gépre, ami elviszi messze, az új munkahelyére. Épp becsekkolna, mikor a fiú odaér. Sírnak, nem tudják tovább uralni könnycsatornájukat. A lány bevallja, hogy szerelmes. Nem tud nélküle élni. Lágy zene szól, a zsúfolt váróteremben valami csodálatos úton-módon az összes ember kikerüli őket. Boldogan élnek, vesznek egy házat, sok szép gyerekük lesz. Filmet néznek együtt, és nevetnek a kliséken. De nem az én filmemben. Nem a valóságban. A valóságban a fiú és a lány már régóta ismerik egymás, és van egy perc, vagy egy pillanat, amikor rájönnek, hogy ugyan olyanok, hogy ez lehetne valami nagy és szép, mint a filmekben. Aztán egy galamb leszarja a lány fejét, hogy egy részeg leönti sörrel a zsúfolt tánctéren, és a fiú elsétál egy sokkal szebb lánnyal. Fogja a kezét, és soha nem néz hátra. Mert ha arra az egy pillanatra gondolna, amikor elgyengült, rosszul lenne. Nem szabad. Kit érdekel. Ez nem egy film, itt mindenki maga dönti el, milyen befejezést szeretne. A szebb, az új, a hazugság, az mindig jobb. Meg hát, ha nem tudja meg senki, akkor ez is lehet pont olyan, mint a filmekben.