sebesen.

  A vonat halkan zötyögött,néha nagyot rántva megállt a semmi közepén és állt 5-10 perceket.Az ablakon kibámulva szétdurranó lufibombákra, Szepezdre, az étkező jellegzetes szagára, a reggelek harmatára gondoltam. Tudom már messze vagy rég,bennem minden halk szavad él, dúdoltam magamban.Ahogy néztem a robogó fákat, a legelésző teheneket, a napot, ahogy sárga fénnyel önt le mindent, eszembe jutott valami. Mindenki vonata vágtat valami csattanó felé, talán 2 perc múlva összeütközünk egy másik szerelvénnyel vagy a vonat lesiklik a sínekről és beleborulunk a töltések mellett az árokba. Aznap este minden híradó leadja. 26 áldozat, 13 sebesült, ebből 5 az intenzív osztályon. Vagy csak egyszerűen ott fog várni rám a végállomáson, nem kérdez semmit, csak átveszi a csomagjaimat. De nem, ez mégsem elég, talán tényleg meg kell halnom hogy élhessek újra.Ez az ára.
   Eszembe jutott, ahogy ott álltunk egymással szemben, a lufitaposó versenyen, már csak mi ketten voltunk, a többiek szűkítették a kört. Fél lábon egyensúlyoztam, sárga lufim nem ért le a földre, ő meg körülöttem ugrált és hadonászott. A többiek visítoztak,irdatlan meleg volt. Nem tudtam semerre nézni, egy kavicsot bámultam, még mindig fél lábon. Nem tudtam rúgni, taposni. Csak az övét ne, az övét nem tudom, nem akarom. Aztán hirtelen a rózsaszín lufi a bal bokájánál kidurrant, hangosan, magától. Talán rászállt egy bogár, vagy csak túl nagy volt a nyomás. Hallottam, ahogy körülöttem kiabálnak, páran megfogták a vállam. Ő még odasúgta, hogy:” Gratulálok, győztél te kis lúzer”, aztán elsétált, a lábán fityegő műanyagdarabbal együtt. Tudtam hogy ebből baj lesz, hogy ezért majd jutalmat kapok, és az egész tábor előtt át kell vennem az ehetetlen csokit, talán majd valami béna oklevelet is adnak, és ott kell lennem. Nem hittem el, de éreztem, hogy az univerzum elvágtat mellettem, szele könnyesre csípte szemem, és csak azt nem értettem, mért pont oda sűrítette a levegőt, milyen furcsa játékot űz velem, mért nem lehetett volna inkább az én lufim. Este az étkezőben addig néztem a neonlámpákba, míg az arcok helyett csak ugráló sárga – zöld foltokat láttam. Reggelre belázasodtam, elvittek egy külön szobába, kiakadt a lázmérő, a szekrények tetejéről szörnyek kúsztak felém és én csak otthon akartam lenni, helyette hideg zuhanyt adtak, meg gyógyszert. Sajnos az ünnepélyes díjátadáson az utolsó nap nem vehettem részt, az undorító csokikat a vonaton adták oda. Mire leszálltunk a Keleti pályaudvaron, már nem voltam beteg.
    Jegyeket kérek ellenőrzésre, kisasszony, zavart fel emlékeimből a bajszos, kövér üregúr, aki épp a kabinom ajtaján próbálta beszuszakolni magát. Megmutattam a jegyet, holott képmutatásnak éreztem, hiszen én nem tartok sehonnan sehová, életem csattanóját sosem fogja észrevenni senki. Már félhomályos derengés volt, mire lekászálódtam a vonatról, tudva, hogy nem vár ott senki, aki hazavigye a csomagjaimat.