Csípős téli reggelen jöttél,talán a tél első napja volt. Ingatagon botorkáltál elő a frissen hányt hókupacok közül, arcodon büszke vigyorral. Majd ha a média beszippant minket és eltűnünk, majd ha már csak elmosódott,remegő képek leszünk a facebookon, vagy üres mosolyok,berozsdásodott “szeretlekek” és betanult, idegen “boldog szülinapok”, majd ha elfelejtünk emlékezni és lepattogzott körömlakkba töröljük könnyeinket, majd ha frissen mázolt falakra hányunk és forintot vacsorázunk, majd ha hugyszagú lépcsőházakban alszunk éjjelente, akkor is ez a kép fog előttem lebegni. Tisztábban és színesebben mint bármi más. Élesebben mint a decemberi szél fájó fullánkjai, vagy mint a tavasz első napsugara, nyári tisztító zápor, vagy mint bármi, ami tudatomig elvilágíthat. Amikor majd térdig gázolunk a döglött galambokban, az elszenesedett dollárokban, megszégyenített sóhajokban,elfelejtett hullaszín arcokban, megszegett ígéretekben, eltemetett egyéni véleményekben, szmog oszlopok mögé rejtett szennyes kupacokban, akkor is ott fog bizseregni kezemben tenyered érdes, szoros, kedves érintése. Mert így mindig megkóstolhatom arcod édes illatát, mindig emlékezhetek kefehajad szúrós tüskéire, szemed csillogó meséjére. Mert minden után, de még az összes piszkos befejezés előtt tudni fogom, hogy egyszer mégis csak szerettek,egyszer szerettek csak. És a homályból előbukkanó mosoly az arcodon a fehér, hideg téli reggelen marad majd mindenem,ha már elvesztünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése