A tél szomjas íze bizsergette kiszáradt szám.Ázott,megsárgult levelek akadtak kiengedett hajamba. Összetörnék egy pillanat alatt.Négy napot voltam kórházba és volt időm gondolkodni. Azon hogy bárkit tudnék szeretni,akit sajnálok és bárkit sajnálnék,akit szeretek. Miközben a gyomrom felfordul tőle, ha valaki csak egy pillanatig szánalommal tekint rám. Mert erős akarok maradni. Ez nem volt könnyű,miközben 5 medikus fiú és 4 sebész állt körbe a reggeli vizitnél,és kérdezgették,hogy miért alszom kapucniban,pulóverben.És úgy a fejükhöz vágtam volna, hogy “azért bazdmeg mert hideg van és a lábaim kékre fagynak éjszakánként ebben a rohadt kórteremben.” De nem akartam őket bántani, úgy féltek, olyan kíváncsiak és kedvesek voltak, hogy azonnal maró,mérgező sajnálatot éreztem irántuk,úgy megszorítottam volna kezüket és a fülükbe súgtam volna,hogy “semmi baj, jó orvos, jó sebész, jó ember leszel”.Elsétáltam egy padig a szép kórházi kertben,csizmámba gyűrt,ronda,kék pizsama nadrágomban és kabátomban,letelepedtem és néztem az úszkáló piros halakat a szökőkútban. A levelek szállingóztak körülöttem,mintha a hó esne,a cigaretta füst összekeveredett a leheletem forró kipárolgásával. Végre itt a tél,végre együtt szoronghatok a szürkés felhőkkel,végre kiüríthetem fejemből a sok zagyvaságot és végre képzelhetem magam szállingózó,magányos hópehelynek,aki csak arra vágyik,hogy a szél elröpítse vad,idegen tájakra,míg végül úgy is csak szétolvad a jegesre fagyott járda szélén,egy elhajított sprite-os üveg mellett. Bárcsak,bárcsak elolvadhatnék,vagy téli álmot aludva visszahúzódhatnék,bárcsak álmodhatnék,bárcsak merhetnék, bárcsak bárcsak bárcsak lehetnék valaki,és melletted jéggé fagyhatnék.And true love waits in haunted attics and true love wins on lollipops and crisps just don't leave, don't leave…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése