Kimentem ma a temetőbe.Nem szeretek a halottaimra gondolni, azokra, akiket elvesztettem és azokra, akiket meg sem ismerhettem, mert valami hasogató fájdalom nyilall a hasamba és a torkomban gombóc keletkezik. Általában bele is betegszem, szó szerint. Egy számomra nagyon fontos ember temetésére nem tudtam elmenni, mert 40 fokos lázzal feküdtem otthon. Ezért nem szeretem,ha azzal piszkálnak, hogy mennyit betegeskedem. Mert nem tudhatják, hogy én minden lelki traumától belázasodom. Mindegy. Szeretem ilyenkor a temetőt. Ahogy a mécsesek pislákolnak és mutatják az utat. Egy részeg bácsi botorkált előttem, nem találta a sírt, amit keresett. Sokan álltak csendben a sírok előtt, vagy imát mormoltak maguknak. Nem szeretem ilyen kiszolgáltatottnak látni az embereket. Gyerekek futkároztak és világítottak a szemembe lézerkard szerű elemlámpáikkal. Nem volt hideg, az arcom mégis kipirosodott, éreztem. Az esthajnal csillag, mintha magába szívta volna az összes mécses fényét, trónolt az ég tetején és beburkolta az útra hajó, csupasz fák ágait. Néhány mécsest gyújtottam ismeretlenek sírján, mert nem bírtam elviselni, ahogy ott állnak üresen a többi kivilágított sír mellett. Elmentem Pilinszky madarához is, meggyújtottam neki két gyertyát, meg a többit, ami már elaludt. Egy kereszt volt rajta, gesztenyékből kirakva. Kolonics Györgyére is raktam egyet, aztán elmentem az enyéimhez. Az 56-os emlékmű köré már nem maradt gyertyám, de álltam ott egy darabig és néztem az embereket. A megszeppent kisgyerekeket, a nagyszüleiket, a rendőröket. A temető fölött hegy húzódik és a hegyen villák, és a villák ablakából kiszűrődő fények összefonódtak a temető elszórt fényeivel. Régen volt benne valami kísérteties, de ma már csak a szépséget láttam benne. Hazafelé elmerültem a város fényeiben, a kocsik pislákoló lámpáiban, amik olyan magányosan, fojtottan világítottak, mint az ezernyi mécses a temetőben. Azon gondolkodtam, hogy mennyire megváltozott minden. Kislány koromban imádtam a halottak napját, a hideget, emlékszem, néha a hó is esett. Meg az éjjel-nappali bolt is tönkrement a sarkon, a jól ismert eladókat felváltották újak és a nonstop bolt 24 órákra zárva van. Nem rágom már a körmöm. Mindenkin látom, mikor hazudik. Nem érdekelnek az emberek. Nem félek tőlük már többé. Nem sírtam már legalább egy éve. Mégis néha úgy érzem, ha valaki hosszabban megölelne, eláztatnám a pulóverét a könnyeimmel. Persze nem ölelnek hosszan. Hát így utaztam haza a sötétben a 8-as buszon, a rég elmúltakra gondolva, a mécsesek halvány fényével szememben, gombóccal a torkomban.
“De élsz te, s égve hirdetik
hatalmad csillagképeid,
ez ősi, néma ábrák:
akár az első angyalok,
belőled jöttem és vagyok,
ragadj magadba, járj át!
Feledd a hűtlenségemet,
legyőzhetetlen kényszerek
vezetnek vissza hozzád;
folyam légy, s rajta én a hab,
fogadd be tékozló fiad,
komor, sötét mennyország.”
Pilinszky János-Te győzz le
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése