Halottak napja.

 

Kimentem ma a temetőbe.Nem szeretek a halottaimra gondolni, azokra, akiket elvesztettem és azokra, akiket meg sem ismerhettem, mert valami hasogató fájdalom nyilall a hasamba és a torkomban gombóc keletkezik. Általában bele is betegszem, szó szerint. Egy számomra nagyon fontos ember temetésére nem tudtam elmenni, mert 40 fokos lázzal feküdtem otthon. Ezért nem szeretem,ha azzal piszkálnak, hogy mennyit betegeskedem. Mert nem tudhatják, hogy én minden lelki traumától belázasodom. Mindegy. Szeretem ilyenkor a temetőt. Ahogy a mécsesek pislákolnak és mutatják az utat. Egy részeg bácsi botorkált előttem, nem találta a sírt, amit keresett. Sokan álltak csendben a sírok előtt, vagy imát mormoltak maguknak. Nem szeretem ilyen kiszolgáltatottnak látni az embereket. Gyerekek futkároztak és világítottak a szemembe lézerkard szerű elemlámpáikkal. Nem volt hideg, az arcom mégis kipirosodott, éreztem. Az esthajnal csillag, mintha magába szívta volna az összes mécses fényét, trónolt az ég tetején és beburkolta az útra hajó, csupasz fák ágait. Néhány mécsest gyújtottam ismeretlenek sírján, mert nem bírtam elviselni, ahogy ott állnak üresen a többi kivilágított sír mellett. Elmentem Pilinszky madarához is, meggyújtottam neki két gyertyát, meg a többit, ami már elaludt. Egy kereszt volt rajta, gesztenyékből kirakva. Kolonics Györgyére is raktam egyet, aztán elmentem az enyéimhez. Az 56-os emlékmű köré már nem maradt gyertyám, de álltam ott egy darabig és néztem az embereket. A megszeppent kisgyerekeket, a nagyszüleiket, a rendőröket. A temető fölött hegy húzódik és a hegyen villák, és a villák ablakából kiszűrődő fények összefonódtak a temető elszórt fényeivel. Régen volt benne valami kísérteties, de ma már csak a szépséget láttam benne. Hazafelé elmerültem a város fényeiben, a kocsik pislákoló lámpáiban, amik olyan magányosan, fojtottan világítottak, mint az ezernyi mécses a temetőben. Azon gondolkodtam, hogy mennyire megváltozott minden. Kislány koromban imádtam a halottak napját, a hideget, emlékszem, néha a hó is esett. Meg az éjjel-nappali bolt is tönkrement a sarkon, a jól ismert eladókat felváltották újak és a nonstop bolt 24 órákra zárva van. Nem rágom már a körmöm. Mindenkin látom, mikor hazudik. Nem érdekelnek az emberek. Nem félek tőlük már többé. Nem sírtam már legalább egy éve. Mégis néha úgy érzem, ha valaki hosszabban megölelne, eláztatnám a pulóverét a könnyeimmel. Persze nem ölelnek hosszan. Hát így utaztam haza a sötétben a 8-as buszon, a rég elmúltakra gondolva, a mécsesek halvány fényével szememben, gombóccal a torkomban.

“De élsz te, s égve hirdetik
hatalmad csillagképeid,
ez ősi, néma ábrák:
akár az első angyalok,
belőled jöttem és vagyok,
ragadj magadba, járj át!

Feledd a hűtlenségemet,
legyőzhetetlen kényszerek
vezetnek vissza hozzád;
folyam légy, s rajta én a hab,
fogadd be tékozló fiad,
komor, sötét mennyország.”
Pilinszky János-Te győzz le

édes kis semmiség.

 

 Emlékszel még arra, amikor összefutottunk a virágos bolt előtt? Az volt a legjobb virágbolt a világon. Volt forró csokijuk, ami már szinte émelyítően édes volt, meg télen forralt boruk, aminek összegabalyodott az illata a fenyőágakéval. A fülembe súgtál valamit, és ahogy közel hajoltam, éreztem a Morlboro illatot a bőrödön. Egy néni irigyen nézett. Pár hajszálam a kabátod gombjába akadt. Nem nagy áldozat. Úgy álltál ott, mint aki nem fél a haláltól, mert megélt és megtapasztalt már mindent. Rajtam nevettél. Hogy félek a macskáktól. De csak azért,mert megtámadtak, jó? A szél összekuszált mindent, az arcodba fújta a sapkámat.Mit Súgtál? Kérlek segíts, nem emlékszem. De azt tudom, hogy a néni sokáig nézett minket, ahogy kacagtunk ott semmitmondóan, mert tényleg nem ért semmit az egész. A vállamra tetted a kezed, ahogy puszit adtál. Én erre mentem, te meg arra, a kis virágos bolt meg nem sokkal ezután bezárt. Talán mi voltunk az utolsók, akik orrunkba szívhattuk a télnek legbékésebb szigetén az adventi koszorúk szagát, sőt talán mi ittunk ott utoljára a ragacsos kakaóból. Hiányzik az a hely, de egész jó kis kávézó nyílt helyette.

Don’t go.

 

Megpörkölődött hajszálak szaga. Sebesen robogó vonat ütemes kattogása. Fekete hamu tölti be a kupét, beivódik pólusainkba, beszennyezi tüdőnk. Mit akartam mondani? Hogy használtál-e már fogselymet. Hogy egyszer kiskoromban ki vittek játszani télen a Károlyi- kertbe, és ott volt egy kislány,aki pont úgy nézett ki, mint a nővérem a régi fényképeken. Olyan szomorú lettem, hogy én sosem ismerhettem azt a lányt és hogy valami elmúlt. Ezért segítettem annak az idegen kislánynak odacipelni a havat a hóemberéhez. Vagy megkérdeztem volna,hogy gyűjtöttél e valaha perselyben pénzt? Vagy elmondtam volna, hogy szerintem a facsemete egy különlegesen gyönyörű szó. Különben meg, sosem tudom meg milyen íze van a fogselyemnek. Felégetett múltunknak utolsó darabja szempillámra száll és beleragad. Miért rúgsz, miért harapsz? Hova megyek, mit keresek? Miért írok, amikor úgy érzem nem megy, és kinek írok? Senki sem figyel. Nobody can hear me. Annyi mindent tudnék neked mesélni, annyira különleges lehetnék melletted, ha hagynád. Elterveztem mindent. Mindent eltervezek. És mi történik? Ami mindig. Az élet. Szemedben tükröződök és leköpném magamat.

Levéltöredék.

 

A fényedből éltem.Kellettél.Mennyit nevettünk a fényevőkön… megbeszéltük, hogy egy hétig a napból táplálkozunk, aztán a megspórolt pénzünkből veszünk két menüt a McDonald’s-ban.Persze nem volt spórolt pénzünk én meg nem ettem gyorskaját.Észre sem vettük, mégis fényevők lettünk. Ha rád néztem,pólusaim betömődtek veled, ha megszagoltam illatos, piros pulóvered, soha többet nem akartam más illatot érezni.Egyébként most is az van rajtam, fázom nélküled. Tudod, sokáig nem hittem a lelki társ dologban, aztán jöttél te, én meg elmentem melletted. Mert féltem, mert te voltál én, és mert én nem tudtam szétválasztani a szerelmet tőled. Mindig barna akartam lenni, de csak leégni sikerült. A tavaszt a tél követte és én úgy fázom. A régi bérházak tetején galambok ülnek dideregve, egy nő sapkáját felkapja a szél és hó szálingózik lassan a járdaszegélyre. Egy fiú korcsolyával a kezében igyekszik a földalatti felé, egy pár bámul ki az ablakon,mögöttük gyertyafény lobog,szemükben szenvedélyes tűz. Nem bírom nem észrevenni, hogy a nap betakarózik a pamacsos, duzzadó felhőkbe és az ég olyan fehér, mintha a nap sugarai soha többé nem tudnának rajta áttörni. Én meg itt ülök nélküled, szemeddel nézem a világot, és tudom, hogy te lennél az egyetlen ember, aki értékelné az utolsó, elsárgult levél táncát a szélben.De elmentél, én fázom, te mást melegítesz fényeddel, aztán megint mást, de egy pillantásoddal megkínzol és elpirulok. A pulcsidat visszaadnám, gyere el érte valamikor.

”The river has run wild, it hurt’s to see you burnin’ burnin’ burnin’…”

Insane.

 

A nyár még ott izzadt tenyerében, amikor a tél csípős szele már könnyesre sírta magát szemében. Az ablakpárkányon ült, a csikkeket egy félig töltött pohárba dobta. Csak azért gyújtott rá,hogy hallja a parázs sercegését,amikor a vízbe ér. Nézte a ruganyosan lépkedő embereket. Néhányan sántítottak. Elképzelte, ahogy lehajítja melléjük a barna folyadékkal teli poharat, és figyeli, ahogy a csörrenésre szétfutnak, mint az ijedt patkányok. Szeretem a fákat,szeretem a fákat, szeretem a fákat – ismételgette magában újra és újra. Előre – hátra hintázott, térdén dobolt az ujjaival. A zongorista férfiak. Csak ők értik őt. Az ujjbegyükben van a lelkük, az oda gyülemlett vérben szívük és izzadságuk dobog. Ahogy hajlongnak, mint szélben a megtépett fák, csukott szemük alatt pedig az életet látják magát, zöldköpenyes ördögként és értik, értik őt. Hegedült ő 4 évig, de zárt szemhéja alatt csak hamis hangjait látta játszani saját, hazug életével. Egyszer kisujja felszakadt és belőle a vér a hangszer belsejébe csepegett. Órákig játszott akkor, vérrel, verejtékkel és büszke volt magára. Hangosan kacagott ezen és majd leesett a párkányról, fejében húrok pattanása zendült, de ő csak kacagott, csak kacagott. A zongorás férfiak azok… hintáznak csak élet és halál között, és nincs más nekik, csak ujjaikból sugárzó zene… nem kapják meg őt, ó nem… csak a megértés marad. A szomszéd hívta ki két napra rá a mentőt,de már nem tudtak rajta segíteni. Belefulladt saját közönyébe. A pohár mellette hevert a földön, tócsában úszkáltak az ázott,megsárgult cigarettavégek, ujjhegyei belelógtak.De az üveg meg sem repedt.

[ami piros az link]

Filmek,filmek,filmek…

 

Szóval,sokan tudják,hogy nagy film mániás vagyok,így gondoltam csinálok egy listát…csak úgy:)

• legnyomasztóbb film: 28 nappal/héttel később, Elefánt,Ragyogás
• legviccesebb film:Brian élete
• “minden karácsonykor meg kell nézni”film: Igazából szerelem
• legsírósabb film: P.S.:I love you
• legjobb zombis film: zombieland
• legjobb könyv adaptáció: Gyűrűk ura(lehet fújjolni)
• leghangulatosabb film: Amelie csodálatos élete
• legelgondolkodtatóbb film: Donnie Darko
• legjobb drogos film: Candy,Trainspotting,Rekviem egy álomért
• “bármikor meg tudom nézni” film: Egy makulátlan elme örök ragyogása
• legnyálasabb,de titokban mégis szeretett film: Szerelmünk lapjai
• legjobb nyomozós film: Shutter Island
• legjobb filmzene: Once
• legjobb folytatás(2.rész) film: Mielőtt lemegy a nap
• legjobb vámpíros film: Engedj be!, Interjú a vámpírral
• legjobb mozaik film: Párizs,szeretlek!
• legnagyobb csalódás film: New York,szeretlek!
• legnagyobb hatással bíró film: Országúton
• legkedvencebb Almodovar: Mindent anyámról
• legjobb,mostanában látott film: Bevetetlen ágyak(Unmade beds)
• legszomorúbb film: Valami kis boldogság( cseh remekmű)
• legjobb magyar film: Kontroll, A boldogság színe
• legkedvencebb kiskori film: oroszlány király 1-2( a zenéje is…)

Ennyi elég is,mert a végtelenségig tudnám írni. Ja és persze mindegyik után ott van a “szerintem” vagy a “számomra” csak nem volt kedvem kiírni.Egyébként meg érdekel a véleményetek is, szóval ha máshova úgy sem írtok soha semmit,akkor legalább ide…:]

Hópehely.

 

A tél szomjas íze bizsergette kiszáradt szám.Ázott,megsárgult levelek akadtak kiengedett hajamba. Összetörnék egy pillanat alatt.Négy napot voltam kórházba és volt időm gondolkodni. Azon hogy bárkit tudnék szeretni,akit sajnálok és bárkit sajnálnék,akit szeretek. Miközben a gyomrom felfordul tőle, ha valaki csak egy pillanatig szánalommal tekint rám. Mert erős akarok maradni. Ez nem volt könnyű,miközben 5 medikus fiú és 4 sebész állt körbe a reggeli vizitnél,és kérdezgették,hogy miért alszom kapucniban,pulóverben.És úgy a fejükhöz vágtam volna, hogy “azért bazdmeg mert hideg van és a lábaim kékre fagynak éjszakánként ebben a rohadt kórteremben.” De nem akartam őket bántani, úgy féltek, olyan kíváncsiak és kedvesek voltak, hogy azonnal maró,mérgező sajnálatot éreztem irántuk,úgy megszorítottam volna kezüket és a fülükbe súgtam volna,hogy “semmi baj, jó orvos, jó sebész, jó ember leszel”.Elsétáltam egy padig a szép kórházi kertben,csizmámba gyűrt,ronda,kék pizsama nadrágomban és kabátomban,letelepedtem és néztem az úszkáló piros halakat a szökőkútban. A levelek szállingóztak körülöttem,mintha a hó esne,a cigaretta füst összekeveredett a leheletem forró kipárolgásával. Végre itt a tél,végre együtt szoronghatok a szürkés felhőkkel,végre kiüríthetem fejemből a sok zagyvaságot és végre képzelhetem magam szállingózó,magányos hópehelynek,aki csak arra vágyik,hogy a szél elröpítse vad,idegen tájakra,míg végül úgy is csak szétolvad a jegesre fagyott járda szélén,egy elhajított sprite-os üveg mellett. Bárcsak,bárcsak elolvadhatnék,vagy téli álmot aludva visszahúzódhatnék,bárcsak álmodhatnék,bárcsak merhetnék, bárcsak bárcsak bárcsak lehetnék valaki,és melletted jéggé fagyhatnék.And true love waits in haunted attics and true love wins on lollipops and crisps just don't leave, don't leave…