Pages

2010. szeptember 9., csütörtök

Cím nincs.

 

Miközben a teájában felkeverte a mézet,azon gondolkodott,hogy talán életének egyetlen értelme,hogy boldoggá tegyen embereket,pár órára vagy egy napra.Elszórakoztatta őket,mosolyogva,zsebre dugott kézzel sétált velük,megmasszírozta hátukat.Aztán agyukban átrakták a ‘felejthető’ mappába és másnap már a nevére sem nagyon emlékeztek.Szánalmasnak érezte magát,ahogy ott állt a konyhapult előtt,kezét a teásbögrén melengette és félpercenként a mobiljára pillantott.Megválaszolatlan kérdések rohanták meg elméjét,és dominószerűen felsorakoztak.Miért akar mindenki maradandó lenni?Miért írnak az emberek,miért zenélnek,miért raknak egymás után szavakat úgy,hogy azok rímeljenek?Az elmúlás tényleg ilyen ijesztő?És ha ő csak annyit akart,hogy azok az emberek elsuhanó árnyakként lebegjenek el előtte,mint a hónapok és a napok?Ha csak azt akarta,hogy boldogok legyenek pár órára,miatta,hogy vidámságuk összefonódjon vele?Nem a nevével vagy az arcával,de talán a barackos samponja illatával,vagy lepattogzott piros körömlakjával.Azt akarta,igen,hogy az emberek elfelejtsék,de valahogy mégis tudják,hogy volt egyszer valaki,aki meghallgatta őket,és aki mellett nem aggódtak.Belekortyolt a teába és leégette vele nyelvét.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése