I’m sorry

 

Az egyik kezét a térdének támasztotta,a másikkal lehajtott fejét fogta,hátát a falnak vetette.
-Szia.Nem szoktam felesleges kérdéseket feltenni,ezért nem fogom megkérdezni,hogy jól vagy-e.De ha el akarod mondani valakinek…vagy simán csak el is küldhetsz…-A fiú nem szólt,nem változtatott testtartásán,még a fejét sem emelte fel.
-Rendben.-Megfordult és elindult vissza a bár nyitott ajtaja felé.
-Várj.Nem akarom elmondani.De azt sem akarom,hogy elmenj.-Végre felemelte a fejét,majd lassan felegyenesedett.-Különben meg,miért érdekel?
-Hát,valahogy természetemből adódóan sajnálok mindenkit.A hajléktalanokat,a fogyatékosokat,a szerelmeseket,a nem szerelmeseket…ez az átkom…
-És én melyik csoporthoz tartozom?-Kicsit elmosolyodott.
-Te a kocsmákban szomorúan üldögélő és vedelő csoporthoz.A legrosszabb.
-Miért?
-Mert nem tudom,miért kell sajnáljalak.Csak azt érzem,hogy segíteni szeretnék.
-Egyébként szerintem ez nem átok.Együtt érezni az emberekkel.Ez inkább olyan emberi…Csak egy ember képes erre.
-Persze.Tök jól hangzik,mi?”A lány aki sajnált mindenkit”,milyen jó könyvcím lenne.Közben meg úgy érzem,nekem kell mindenki csomagját hazacipelnem az állomásról. A tied a legnehezebb,és nem tudom,mi lehet benne.
-Lehet,hogy nem is akarod megtudni,mi van benne.Lehet,hogy nem is kéne megismerned.
-Ez nem arról szól,ismerlek-e,vagy nem.5 perc múlva besétálok azon az ajtón és valószínűleg soha többé nem látjuk egymást.Pár napig az eszemben fogsz járni,aztán elfelejtelek.Csak hát…segíthetnék cipelni a csomagod.
-És rajtad ki fog segíteni,hmm?Ezen még sosem gondolkodtál?Azt hiszem,te lehetsz a világ legszomorúbb embere,csak te nem vagy olyan szánalmas,mint én.Azt hiszem,nekem kellett volna megszólítani téged…Nem fogom elmondani.
-Nem is kell elmondanod.Így is sokat segítettél.Sajnálom,hogy én nem tudok rajtad…A lány mindkét kezét a farzsebébe dugta és visszasétált a bárhoz.Az ajtóban még egyszer visszafordult és mosolyogva szalutált a fiúnak.