Felkelt és hirtelen azt sem tudta,hol van.Alig volt 8 óra,de mégsem tudott visszaaludni.Inkább kimászott az ágyból,felvette a hosszú,vastag pulóverét,töltött magának egy csésze kávét és kiment a verandára.A csípős széltől könnyek szöktek a szemébe,kirázta a hideg.A levegő sós volt,a hullámok csapkodták a sziklákat.Hallotta,hogy fent a sétányon már pakolják ki a székeket a teraszra a kis kávézók,éttermek.Szeptember vége volt,túl a turisztikai csúcsidőn.A tenger beláthatatlanul és méltóságteljesen terült el előtte.Összehúzta pulóverét és nagyokat kortyolt meleg kávéjából.Valahogy sosem így képzelte el az életét.Túl egyszerű volt minden,egyszerűen fájdalmas vagy egyszerűen szép,ő mindig bonyodalmakat akart,szenvedélyt,pofonokat,csalódást.De most valahogy még a csalódottsága,megalázottsága is túl egyszerű volt.Életében csak akkor volt boldog,ha,mint egy ragadozó,üldözött valamit,valami álmot,szerelmet.S most,hogy álmai házából figyelte,ahogy a nap első sugarai próbálnak áttörni a felhőkön,s hogy szerelme elhagyta őt,nem volt miért küzdenie.Túl gyenge volt,hogy megpróbálja visszaszerezni,és túl unott,hogy új célt keressen életének.A víz fölött sirályok köröztek,a parton egy férfi sétáltatta kutyáját.Arra gondolt,hogy ha az anyja élne,biztos azt mondaná”Később esni fog”vagy azt,hogy”Ne állj itt kint a hidegben,lányom,megfázik a derekad”.Ismét végig futott a hátán a hideg,arca kipirosodott a széltől.Hogy mennyire másképp képzelte kislány korában ezt,hogy kint áll saját verandáján,a tengerparton,s nézi az örök hullámokat…abban az álomban boldog volt,és nem érezte úgy,hogy az élete olyan mélységekig üres,mint a tenger.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése