I'm always in this twilight

 

 A lemenő nap egy háromszögben megvilágította homlokát.Karjára hajtva fejét aludt a teraszon.A meleg tej lassan csöpögött le az asztalról a rozsdaszín csempére,a bögre felborulva,magányosan hevert mellette.Az epret a porcelán tálban legyek rágták.Lassan kinyitotta a szemét.Volt az a fura szokása,hogy ha valamin sokat gondolkodott,vagy bosszankodott,vagy nyomta valami szívét,bárhol,bármikor álomba tudott zuhanni.Ezek után az 5-10 perces alvások után úgy érezte,lelkét és agyát kimosták,és szinte nem is emlékezett,mi miatt aludt el.Most lapus pillantásokkal nyugtázta a kiömlött tejet.Felállt,lesétált a recsegő lépcsőn,pulóvere zsebéből cigit is öngyújtót halászott elő,karjával körzött párszor,mert kicsit zsibbadt a ránehezedő fej súlyától.Sokáig állt a kertben öntudatlan,csak a cigarettája sercegése és a légyzümmögés hallatszott.Elindult a kapu felé,majd hátát a fa gerendának vetve nézte a naplementét.A kertnek csak ebből a pontjából látta be az egész házat és a mögötte húzódó tájat.Gyönyörű alkony volt,nyár végi,hideg szellő fújt,a búcsúzó nap fénye aranyra festette a diófa leveleit,és az ő,egyébként piszkosszőke haját.Folyamatosan dohányzott,és egész addig állt a bejáratnál,míg a világ felöltötte azt a borzongató szürke színt,az árnyak megnyúltak és a félhomályban az utolsó nyári tücskök kezdték éneküket.Összehúzta a pulóverét,feleszmélt és megborzongott.A garázsajtó nyílt,az rázta fel álmaiból,hallotta a régi Toyota Corolla berregését.Újra eszébe jutott a levél,amit a fiókban talált délután,és az olcsó női kölni szag,amit azon a kék ingen érzett,amit még ő vett karácsonyra,és elfogta a hányinger.Összeszorult a gyomra,szemhéja ólomsúlyú lett és hittelen halálosan fáradtnak érezte magát.

Ősz.

 

Sejteni lehetett már az őszt,az égen súlyos fehér felhők ültek,egy sárga csík jelezte csak a napot a horizont szélén.Hideg,erős szél fújt,az első elszáradt levelek már a lábuk között játszottak.A parkban sétáltak,halkan beszélgettek.A lány felnézett a fiúra és elkapta a tekintetét,amit olyan jól ismert.Elmosolyodott.
-Te meg mit somolyogsz,mi ilyen vicces?
-Á semmi,csak eszembe jutott valami….
Igen,eszébe jutott egy kis zöld szem,egy hosszúkás arc,egy barna,göndör haj.Más-más emberek,személyiségek,de ugyan ez a tekintet.Már szinte olvasni tudott benne,hallotta a gondolataikat.”Milyen kedves lány.Vicces.Boldogok lehetnénk,talán.Olyan más.Igen,fura…Azt azért meg még sem lehet,hogy vele…hogy az emberek azt gondolják,hogy én,meg ezt a Fura.Pedig jó lenne.De nem,ezt így nem lehet.” Szégyent látott,valószínűleg nem tudták eldönteni,hogy gondolataik miatt,vagy a helyzet miatt szégyenkezzenek.A lány önkéntelenül arrébb húzódott egy fél métert,úgy sétáltak tovább.Nem szerette,ha valaki miatta érzi rosszul magát.Elképzelte,hogy elmondja nekik,mennyire pontosan tudja,mire gondolnak.Látta,ahogy a zöld szem összeszűkül,a hosszúkás arc elpirul,a barna meg hajába túr.Hangosan elnevette magát .Lassan haladtak.Mutatott a fiúnak egy fát,aminek gomba alakja volt,aztán egy öreg,kis templomot,ami ferde tornyával úgy nézett ki,mint egy vén apóka.Láttak egy fél lábú verebet,átvittek egy csigát az úton,egy piros,kopott padon megebédeltek.A levegőt megfoghatatlan esőszag töltötte be,az ősz illata,aztán pár kövér,hatalmas esőcsepp kenődött szét arcukon.A buszmegállóhoz futottak,együtt,de fél méter távolságra.

Somewhere.

 

És tessék,itt vagyunk mi,itt fekszünk a réten,amiről annyit álmodtunk.A kiégett füvet tépkedjük,körülöttünk csupasz szőlőfürtök.Már megettük lelkünk legjavát,és nem maradt mit mondani.A nevedet sem tudom,testvéred sem ismerem,szemed színére már nem emlékszem.Megkaptunk mindent,mire vágytunk,gerincünkön magányos izzadságcsepp fut végig.Te vagy a fény.Lélegzünk.Egyszerre.Dobbanunk a földel.Földrengés,vagy csak szívünk remeg?A tél sem érinthet meg minket.Itt fekszünk mi.Közös történetünk végén,egymás álmaiban.Már csak pár perc.Pár másodperc.Kezed a hajamban.Ujjaiddal fésülöd a csomókat.Kiegyenesíted a lelkem.Íjhúr pendül.Elvérzem,érzem.Piros arcod nézem.Ez lenne hát a vége?Ennek kell lennie.Halk zene.Szél simogat.Búzamezők ringatóznak mellettünk.Ne nézz rám,én nem bírom.Szakadozik.A levegőm.Elfogy.A szerelem.Így lesz,így kell lennie.Legyen akkor ez a legszebb pillanatunk.Méltóbb nálunk.Mi már nem létezünk.Soha nem is voltunk mi.Csak én.Csak te.Szerettél.Meghalunk most egymás álmaiban,a réten feküdve,egymás kezét tartva,egymás tekintetét kerülve.Ne nézz rám.A kék égre és a felhőkre emlékezz.A szemem már rég becsukódott.

Le vent nous portera.

-Tudod te,milyen íze van a szélnek?Harapj bele a levegőbe.A szerelem,az áramütés(mikor kezünk egy pillanatra összeér),az őszibarack és enyhe füst íze kavarog benne,édes és keserű egyszerre.És azt tudtad,hogy ha a szemedbe nézek,megszédülök,mint mikor a tenger hullámait figyelem egy hűvös reggel?Nem tudtad?
-Én csak azt a kimondatlan ölelést érzem,mikor a liftben összeakad a szemünk,és zavartan tudjuk,hogy ugyanarra gondolunk.És mintha a levegő is kifogyna hirtelen,miközben te az ajtót,én meg a grafitit mustrálom a falon.
-És azt tudod-e,milyen idős a szél?Több ezer éves,mégis csak akkor keletkezett,mikor megláttalak,s azóta süvít át dübörögve lelkemen,mióta először kaptam szívdobogást hangodtól.A szél erős,öreg és fiatal,velünk született,akkor született,amikor szemünk elsőnek nyílt a világra,s szemünk is csak azóta könnyezhet tőle.
-Én csak azt a dallamot hallom,amit halkan dúdoltál a teraszon azon az első nyáron,teregetve.Az a dallam süketít meg minden nap,mert benne van minden egyes ölelésünk,csókunk,szavunk,összetört borospoharunk,elcsattant pofonunk,karmolásunk,ajtócsapkodásunk.Az a dallam szakít szét minden este és ad reményt reggelente…A szövege valahogy így szól: ”Szél bújt a füled mögé,add ide még utoljára,szemem mögött szívemben rád gondolok,s a halálra”
-És azt tudod-e milyen színű a szél?Ha elfújja a szivárványt egy kopár rétre,ott is csak szürke,de ha behunyod a szemed és engem látsz mögötte,ahogy én látlak téged,a szél olyan színű amilyennek szeretnéd: nekem fakókék,mint a szemed,neked talán fekete.
-Én csak azt a színt látom,ami a kedvencem volt ott a teraszon azon a nyáron.A kockás inged pirosa és kéke.A piszkos fehér csempe vakítása a csillagtalan estéken.A kiloccsantott bor mély vörössége azon a gyönyörű,régi fa asztalon.A hegyek sötétzöldje a derengő reggeleken.Azt hiszem,akkoriban minden színt szerettem.
-És tudod-e,miért gyűlölöm a szelet?Mert székedet felborította,dühös lettél rám és a szélre.És a szél elvitte azt a gyönyörű fehér sálam,ami még sokáig tekergett a levegőben,épp hogy csak nem értük el,s aztán tovavitte,hogy valaki másnak a nyakát melegítse.A szél elvitte mindenünket.Kiszáradt tőle a szánk és felrepedt a bőrünk.Ki szeretné így a szelet?Elfújja régi álmainkat,meg nem történt öleléseinket,tüzes tekintetünket.Egyébként a dal folytatása: “Szél fújta ajkain had pihenjek utoljára,hogy aztán lelkét kezemben tartva,vágyakozva gondolhassak szempillájára.”

“Simogatást,kedvességet
Kezed ami kezemhez téved
Körülöttünk forgó napok
Csak pillanatok a tegnapok
Majd elvisz a szél
Majd minden eltűnik,elvisz minket a szél”

Snow White

 

Az ajtód előtt álltam,a hó lassan szálingózott és belepte a rozsdás korlátot.A régi bérház falai szürkék voltak,lépcsőháza kopott és húgy szagú.Hideg volt,nagyon hideg,de rajtam csak egy kopott fehér nyári ruha volt,arcom is falfehér,szám viszont vérpiros és dagadt volt a széltől.Hajam nedves volt és összeragadt az olvadó hópelyhektől.Tétlenséget éreztem,azt,hogy legszívesebben dörömbölnék a ajtódon,de megijedtem,amikor elképzeltem,ahogy kócos hajjal,pizsamában kinyitod az ajtót,és mindig karikás szemedből értetlenség sugárzik.Könnyeim végigfolytak arcomon,és a szám melletti gödörben megfagytak.De nem éreztem semmit.Nem sajnáltalak,nem kellettél,nem hiányoztál.Csak azért mentem el hozzád,hogy a lelkemet feszítő ürességet valamennyire kitöltse nyugtalan kérdéseid melegsége.Rágyújtottam,és a hátamat a piszkos falnak támasztva leguggoltam.Leheletem és a kifújt füst lustán gomolygott a sötét gangon,papucsba bújtatott lábam kékes színt öltött.
Amikor felébredtem,arcom és párnám nedves volt a könnyeimtől.Lassan úsztam a valóság felé,és rájöttem,hogy a kutyám vinnyogására és kapargálására ébredtem.Le akart menni sétálni,beteg volt.Az óra 3:41 percet mutatott.Eszembe jutott,hogy régen volt egy visszatérő álmom,amiben vagy egy zuhanó gépen ültem,vagy egy háztetőn álltam,és néztem,ahogy egy repülő pont az épület felé repül.A becsapódás előtti pillanatban mindig felébredtem,izzadtan és könnyáztatta arccal.Kimásztam az ágyból,felvettem egy farmert és az alvópólóm fölé egy kiskabátot,ráraktam a kutyára a pórázt és 2 perc múlva már az utcán sétáltam.Egy lélek nem járt,a gyér fényű lámpák alatt szúnyogok sereglettek.Mikor hazaértem,visszafeküdtem aludni,és reggel,amikor felébredtem,egy percig nem tudtam,melyik volt álom: az éjszakai kutyasétáltatás,vagy az ajtód előtti tehetetlen toporgás…

"Daddy,I miss you!"

Tudom,hogy reménytelenül érzékeny lelkű vagyok,de ezt a videót konkrétan végig sírtam:




Mert amúgy nem támogatom sem a háborút,sem a katonaságot,de valahogy ebben a videóban van valami emberi.Az egyetlen ,amit tisztelek az amerikaiakban,hogy őszintén és nyíltan ki tudják mutatni az érzelmeiket,és sokszor ami nekünk “nyálasnak” tűnik,nekik az a normális.És még valami: páran sérelmezik,hogy nem írok személyesebb bejegyzéseket.Ennek két oka van.Az egyik,hogy én nem szeretek olyan blogokat olvasni,amik arról szólnak,hogy:”Vettem egy almát.Hazamentem és megmostam.Aztán megettem…” Ez nekem olyan kit érdekel…Másrészről meg volt nekem egy régi blogom,amibe mindent kertelés nélkül leírtam.Azt hogy mi történt,mit éreztem,mit akartam.Írtam szerelmes levelet,számonkérést,kértem bocsánatot…De a bejegyzéseim sosem értek célt,mert olyan emberek vették magukra,akiknek nem kellett volna,és így megsértettem embereket.Ezt nem akarom többet.Különben meg,ha figyelmesen olvasol,akkor rájössz,hogy minden írásomban ott van belőlem egy darab.Így akár még jobban is megismerhetsz,mintha leírom,hogy mit ettem vagy olvastam:)

running in cirles…

Vajon ha kapnánk egy esélyt,hogy újrakezdhessük minden eddigi emberi kapcsolatunk,másodszorra már nem csalnánk,hazudnánk,bántanánk?Vajon megtanulnánk bízni és szeretni?Ha meghosszabbíthatnánk a tökéletes pillanatot akár évekre,nem lenne életünk minden további perce silány és felesleges?Nem lenne biztonságosabb,kiszámíthatóbb az élet,ha gyerekeinket nem azzal a mesével altatnánk el,hogy jön majd a herceg vagy a hercegnő fehér lovon,és megmenti életünk?Ha nem az lenne az élet rendje,körforgása,hogy megismerjünk embereket,aztán csalódjunk,vagy szeressünk,ha valahogy ki tudnánk tépni magunkat a folytonos újrakezdésből,boldogabbak lennénk?Ha nem próbálnánk mindig saját arcunkra formálni mindenkit,ha el tudnánk fogadni és szeretni tudnánk mindenkiben a különbséget,tudnánk csodálni a változatosságot?Ha elfogadnánk,hogy valaki vagy valami másodszorra,harmadszorra sem lesz szebb,jobb,akkor is újra akarnánk mindig kezdeni?Ha megszavaznának nekünk még egy kis bizalmat,nem játszanánk ugyan úgy tovább?Nem létfenntartó,hogy bántsanak,és másokat bántsunk,vajon nem csak lelkünket nyugtatjuk azzal,hogy”én ezt nem akartam”?

Többször nem!

 

Mikor a hangod által újra létezem,amíg karom szorítod úgy fáj,hogy létezem.Mikor kegyetlen közönnyel szívemben kutatsz és tudom,csak úgy szerethetsz ha megtalálsz.Ha megbocsájtanál,látnád,hogy zuhanok kiáltozva a közönybe,hogy olvadok el a megértésben nélküled!A hangod,a zaj,a szép új ruhám,a karom,a szemed,a csókod,ami nekem jár,a kezed,ami kiszorítja belőle az életet mégis csak azért létezem mert ez mind úgy fáj!A fájdalommal együtt lélegzem,úgy vágytam rá mégis úgy taszít.A szép új ruhám vettem fel…ökölbe szorított kézzel és szorosan zárt szájjal élveztem minden egyes pillanatát.A mazoista,aki akkor a legboldogabb,ha érzi előre a fájdalom édes,keserű ízét!Milyen szépek a fények,hogy fújja szoknyám a szél,hogy zúgnak a fák,amikor hangod dallamára újra megszületek.Csak azért,hogy másnap méltósággal halhassak újra.Miért söprik le az emberek a vállukról újra és újra a hópelyheket?Miért fáj újra és újra,ha rád gondolok?Zöld a háttér,az ég sötétkék,arcod fehér,szép zene szól,lelkemet pirosra színezve halok meg újra és újra,hogy létezhessem ismét.

I’m sorry

 

Az egyik kezét a térdének támasztotta,a másikkal lehajtott fejét fogta,hátát a falnak vetette.
-Szia.Nem szoktam felesleges kérdéseket feltenni,ezért nem fogom megkérdezni,hogy jól vagy-e.De ha el akarod mondani valakinek…vagy simán csak el is küldhetsz…-A fiú nem szólt,nem változtatott testtartásán,még a fejét sem emelte fel.
-Rendben.-Megfordult és elindult vissza a bár nyitott ajtaja felé.
-Várj.Nem akarom elmondani.De azt sem akarom,hogy elmenj.-Végre felemelte a fejét,majd lassan felegyenesedett.-Különben meg,miért érdekel?
-Hát,valahogy természetemből adódóan sajnálok mindenkit.A hajléktalanokat,a fogyatékosokat,a szerelmeseket,a nem szerelmeseket…ez az átkom…
-És én melyik csoporthoz tartozom?-Kicsit elmosolyodott.
-Te a kocsmákban szomorúan üldögélő és vedelő csoporthoz.A legrosszabb.
-Miért?
-Mert nem tudom,miért kell sajnáljalak.Csak azt érzem,hogy segíteni szeretnék.
-Egyébként szerintem ez nem átok.Együtt érezni az emberekkel.Ez inkább olyan emberi…Csak egy ember képes erre.
-Persze.Tök jól hangzik,mi?”A lány aki sajnált mindenkit”,milyen jó könyvcím lenne.Közben meg úgy érzem,nekem kell mindenki csomagját hazacipelnem az állomásról. A tied a legnehezebb,és nem tudom,mi lehet benne.
-Lehet,hogy nem is akarod megtudni,mi van benne.Lehet,hogy nem is kéne megismerned.
-Ez nem arról szól,ismerlek-e,vagy nem.5 perc múlva besétálok azon az ajtón és valószínűleg soha többé nem látjuk egymást.Pár napig az eszemben fogsz járni,aztán elfelejtelek.Csak hát…segíthetnék cipelni a csomagod.
-És rajtad ki fog segíteni,hmm?Ezen még sosem gondolkodtál?Azt hiszem,te lehetsz a világ legszomorúbb embere,csak te nem vagy olyan szánalmas,mint én.Azt hiszem,nekem kellett volna megszólítani téged…Nem fogom elmondani.
-Nem is kell elmondanod.Így is sokat segítettél.Sajnálom,hogy én nem tudok rajtad…A lány mindkét kezét a farzsebébe dugta és visszasétált a bárhoz.Az ajtóban még egyszer visszafordult és mosolyogva szalutált a fiúnak.

Do you want to go to the seaside?

 

Felkelt és hirtelen azt sem tudta,hol van.Alig volt 8 óra,de mégsem tudott visszaaludni.Inkább kimászott az ágyból,felvette a hosszú,vastag pulóverét,töltött magának egy csésze kávét és kiment a verandára.A csípős széltől könnyek szöktek a szemébe,kirázta a hideg.A levegő sós volt,a hullámok csapkodták a sziklákat.Hallotta,hogy fent a sétányon már pakolják ki a székeket a teraszra a kis kávézók,éttermek.Szeptember vége volt,túl a turisztikai csúcsidőn.A tenger beláthatatlanul és méltóságteljesen terült el előtte.Összehúzta pulóverét és nagyokat kortyolt meleg kávéjából.Valahogy sosem így képzelte el az életét.Túl egyszerű volt minden,egyszerűen fájdalmas vagy egyszerűen szép,ő mindig bonyodalmakat akart,szenvedélyt,pofonokat,csalódást.De most valahogy még a csalódottsága,megalázottsága is túl egyszerű volt.Életében csak akkor volt boldog,ha,mint egy ragadozó,üldözött valamit,valami álmot,szerelmet.S most,hogy álmai házából figyelte,ahogy a nap első sugarai próbálnak áttörni a felhőkön,s hogy szerelme elhagyta őt,nem volt miért küzdenie.Túl gyenge volt,hogy megpróbálja visszaszerezni,és túl unott,hogy új célt keressen életének.A víz fölött sirályok köröztek,a parton egy férfi sétáltatta kutyáját.Arra gondolt,hogy ha az anyja élne,biztos azt mondaná”Később esni fog”vagy azt,hogy”Ne állj itt kint a hidegben,lányom,megfázik a derekad”.Ismét végig futott a hátán a hideg,arca kipirosodott a széltől.Hogy mennyire másképp képzelte kislány korában ezt,hogy kint áll saját verandáján,a tengerparton,s nézi az örök hullámokat…abban az álomban boldog volt,és nem érezte úgy,hogy az élete olyan mélységekig üres,mint a tenger.