“Pusztul a világ” mondta,miközben a szemembe nézett és a föld megremegett,amikor kezem kicsit kezéhez ért.Körülöttünk oszlott szét a világ,de ő stabilan állt,mint mindig.Talán mert sosem a céljaiért élt,nem harcolt,nem versenyzett senkivel,nem taposott át másokon.Neki az a lehetőség volt fontos,hogy élhet és hogy élve szerethet.A föld fölött lebegett,és amikor először megláttam,a cinkosságával a szemében,tudtam,hogy elmozdíthatatlan kőszikla,aminek neki támaszthatom hátam,ha elfáradok,és aminek tövébe leülhetek,ha árnyékot keresek.Mindig mosolygó szemében benne volt az összes tudás és bölcsesség,mégsem élt vele vissza.Talán mert a szülei sosem hitegették,vagy mert sosem akart nagy lenni.Nem is volt az,csak rendíthetetlen,felejthetetlen,visszavonhatatlan.Valahogy érezte,mi a jó és a rossz,és,bár attól még,hogy tudta,mi a jóság,nem volt jóságos.De le lehetett ülni vele a fal tövébe römizni,el lehetett vele szívni egy cigit az eresz alatt,vagy kifeküdni éjjel a domboldalra és zenét hallgatni.”Pusztul a világ” ismételte meg egyszerűen,de sokat tudó hangon.Elhittem neki,mert amikor szürke,okos szeme felcsillant,és kézfejével óvatosan fülem mögé simította hajam,a házak megtörtek,a felhőkarcolók összedőltek,a folyók kiöntöttek,a hajók elsüllyedtek körülöttünk,hangos robajjal,de az én fejemben csend és béke volt,mert az én sziklám,a saját univerzumom napja szorosan fogta a kezem,és füstöt eregetve az égre írta,hogy ne félj,csak a világ pusztul. Aztán,nem sokkal később tovaszökellt,megnyugtató hátát láttam csak sokáig,új emberi lénynek adta tovább mérhetetlen tudását.Én meg csak álltam a napon,kifáradva,és minden összeomlott körülöttem.
