Pianist.

Ketten voltunk.Nem,ez így nem igaz,sokan voltak,a füstöt vágni lehetett volna.Hangos beszélgetés hallatszott mindenhonnan.De én csak téged figyeltelek,téged láttalak.A fejed tetejét,a hajad,és ahogy ritmusosan,kecsesen,de egy kissé komikusan hajlongtál előre-hátra a zenéd ütemére.Az ujjaid gyönyörűen táncoltak a billentyűkön,hajad a szemedbe lógott.Izzadtál kicsit.Eleinte könnyed valcerokat játszottál,aztán szonetteket.Igazából nem gondoltam semmire,vagy ha igen,akkor az az volt,hogy miért szeretek én bele minden zongorázó férfiba?Talán azért,mert minden leütésben benne volt a lelked és minden hang a te lélegzeted volt,vagy mert minden egyes hajszálad a zenének volt alárendelve, nem tudom,igazán nem tudom…Olyan kétségbeesett voltál,biztosan szörnyű érzés volt játszani és mégsem játszani senkinek,azok a piszkok nem figyeltek,hangoskodtak,legszívesebben felálltam volna és elkiáltottam volna magam,hogy: “Odanézzetek barmok,az ott egy művész!” De nem tudtam megmozdulni,a székemhez láncoltál.Sorra szívtam a cigarettákat és töltöttem az újabb pohár borokat,de biztos vagyok benne,hogy aznap éjjel tőled részegültem meg.Hamutálamban gyűltek a rúzsomtól vérpiros csikkek,de lehet,hogy a szívem vérzett…Abbahagytad,amit éppen játszottál,és-erre pontosan emlékszem-aprót sóhajtottál,ujjaidat a billentyűkre helyezted és dühösen ütötted le a Für Elise első pár hangját.Bennem megállt az ütő,ez volt akkor a kedvenc dallamom,úgy éreztem,bennem szól vagy belőlem játszol.Lassan felnéztél,ekkor először és elkeseredetten kerestél valami jelet arra,hogy a közönség észrevette a gyönyörű zenét.Ekkor találkozott a pillantásunk.Lesütöttem a szemem,bevallom,nem bírtam ekkora boldogságot,remegő kézzel leraktam a pénzt az asztalra és kisiettem.Megálltam az utca túloldalán,és onnan figyeltem,ahogy gyorsan befejezted a dalt,aprót meghajoltál és gyorsan,de mégsem sietősen kiléptél a bárból.Jobbra néztél,ballra néztél,észrevettél.Intettem.Tudtam,hogy ott leszel.Ketten voltunk.