Karnevál.

   Marco a tetőn ült,és a Szent Márk bazilika mögött lebukó napba hunyorgott.Az a tél meglehetősen meleg és napfényes volt Velencében,Marco csak egy vékony kabátot viselt inge fölött,abban figyelte a Szent Márk téren összegyűlt tömeget.Lassan beesteledett,tűzijátékok fényei világították meg mindenfelől a várost,hangos nevetést és zenét sodort a szél.A karnevál első napja volt.Marco tehát ott ült a három emeletes bérház tetején,tenyerében tartotta állát,és csak figyelt,csak figyelt lefelé.Este 8 körül egy kövér,ráncos arc bukkant ki a legfelső emeleti konyha ablakából,és kezdett rá az ordításra:
-Marco az isten szerelmére,gyere már le onnan,megfázol!Különben is,kész a vacsora!
   A fiú összerezzent,aztán maradt még vagy 5 percig,csak hogy idegesítse kicsit az anyját,de végül is(mert igazából rendes,szófogadó gyerek volt) csak lemászott a hátsólépcsőn,megkerülte a házat,belökte a kaput,és lassan felsétált a harmadikra.Vacsoránál némán szürcsölte a meleg levest,és anyjára rá sem tekintve,halkan tette fel a sokáig érlelt kérdést:
-Anyus,nem mehetnék el mégiscsak a karneválra?Csak egy kis időre,kérlek!
-Még mit nem,hányszor mondtam már,hogy ahhoz te még túl fiatal vagy!Maradj csöndben és egyél!
   Marco vacsora után gondosan fogat mosott,majd bebújt ágyába és sokáig bámulta a falára ragasztott karneváli plakátokat,könnyes szemmel.(Sosem sírt,mert anyja öt éves kora óta arra tanította,hogy egy férfi nem sír,és mivel ő egy nagyon engedelmes gyerek volt,így most is csak könnyezett kicsinyt.)Ez a jelenet aztán egy hétig minden nap megismétlődött,majd hat éven keresztül minden évben,februárban,a karnevál hetében.
   Az érettségi utáni nyáron Marco beállt egy kis,régimódi étterembe pincérkedni,és amint összegyűjtött egy kis pénzt,kivett egy szobát nem messze régi otthonától.Szeptembertől délelőttönként az egyetemre járt,délután felszolgált,este pedig varrt.Marconak ugyanis szenvedélyei voltak a szép jelmezek,maszkok.Így hát 10 éves kora óta,minden hónap közepén,amikor az anyja félrerakta a már elolvasott újságokat tüzelőnek,Marco szépen,gondosan kilopta a kötegből a “Hogyan varrjunk a saját gyerekünknek” című folyóiratot,és egy év alatt megtanult varrni.Szakadt rongyokon,kinőtt ruhákon gyakorolt.Remek kézügyessége volt,apró kezével sosem hibázott.Marco tehát minden fizetése felét félrerakta,és mindig meglepte magát valami szép anyaggal.Kedvence a lila bársony volt,de szerette a szatént és a selymet is.Reggel tanult,délután dolgozott,aztán néha beült egy kávézóba kevés barátja egyikével,kétnaponta felugrott anyjához látogatóba,na meg a leves adagjáért,aztán éjszakába nyúlóan varrt.Szép,jó jelmezeket csinált ő,ruháinak csak a fantáziája szabhatott határt,abban ugyanis Marco nem bővelkedett.De munkái értékét emelte,hogy mindig kézzel dolgozott,sosem géppel.Januárban egy jelmezkereskedő meglátogatta a lakásán és egész jó ajánlatott tett a ruhákra.Marco nem látott,nem hallott az örömtől,alig bírta kivárni a februárt.Így történt,hogy egyik éjjel,a karnevál előestéjén az utolsó simításokon dolgozott,bizony izgalmában és félőrültségében nyitva hagyta az ablakot,másnapra magas láza lett,tüdőgyulladást kapott,kórházban kezelték két hétig.Sokáig magánál sem volt,aztán mikor felébredt,egy pillantást vetett a naptárra,majd hatalmasat sóhajtva a fal felé fordult,és könnyes szemét megdörzsölte kicsit.Ruháit egyébként szép pénzért eladták,úgyhogy Marco első dolga volt,amint kiengedték a kórházból,hogy elment kedvenc anyagüzletébe,és rengeteg szép lila bársonyt vásárolt.Nyárra kész volt 10 szép,új jelmez,másik 10 el volt kezdve,és megint másik 10 rajzlapra volt vetve.Szeptembertől ritkábban járt be az egyetemre,majd szinte egyáltalán nem,kevés barátját,aki volt,nem látta többet,nem ült kávéházban,munkahelyén felmondott,csak zsemléért és paradicsomért ment le az utcára,azon élt 3 hónapig.Ezenkívül csak anyját látogatta meg néhanapján.Decemberben aztán kirúgták az iskolából,fogyott tizenkét kilót,keze sebes,bőrkeményedéses volt,szeme karikás,beesett.Elvakultan dolgozott,február elejére kész volt 38 jelmez.Betegsége óta le volt gyengülve,és különösen vigyázott,nehogy megfázzon,lebetegedjen.Az összes ruhát eladta.Február tizennyolcadikán,este hat óra negyvenkét perckor Marco kilépett egy szobás lakása ajtaján,kipirult arccal az egyszerű maszk alatt,sima,fekete ruhában.Olyan izgatott volt,hogy gondolta, lerövidíti az utat a Szent Márk térig,és átvág egy sikátoron,ami egyenesen oda vezet.Az utca neve Rue de mort volt.(Nevét egy francia arisztokrata családról kapta,akik,bizonyítván,mennyi pénzük van,az összes házat megvásárolták,az ott lakó,szegény olasz családokat pedig kirakták az utcára.Aztán egyszer az egyik utcára költöztetett család 15 éves fiútagja betört a lakásokba,és két kézzel,két pisztollyal kiirtotta az egész,25 tagú francia családot.)Bár még sütött a nap,a sikátorban félhomály uralkodott.Marco szépen,lassan sétált,kiélvezve az örömteli várakozás utolsó,bizsergető pillanatait,amikor egy maszkos,magas,erős férfi ugrott elé az egyik kapualjból.Kést rántott,Marconak szegezte,és fojtott hangon mondta:
-Pénzt vagy életet!-Marco persze csak mosolygott és megpróbálta kikerülni a férfit,hiszen azt hitte,hogy ez is része a karneváli játékoknak,csak mivel ő még sosem volt ilyenen,nem ismerheti.A féri megint elé állt:
-Nem viccelek kölyök!Elő a pénzt!-Marco már hangosan kacagott.A férfi ettől annyira ideges lett,hogy háromszor egymás után Marco hasába szúrta a kést,majd zsebéből kikotorva a pénztárcát,elfutott.(Szerencsére soha nem volt nála sok pénz,hiszen anyja korán megtanította,hogy csak annyi pénzt tartson magánál,amennyi feltétlenül szükséges.)Marco feküdt a földön,a Szent Márk bazilika mögött lebukó napot nézte,a hömpölygő tömeget,a tűzijátéktól színes eget,hallgatta egész közelről a zenét,a nevetést.Aztán meghalt.
   Ez tehát a története annak,hogyan nem jutott el soha Marco(született Marco Costava,1962.május.17,Milánó) a velencei karneválra,még akkor sem,ha ez volt minden álma,és még akkor sem,ha gyönyörűen tudott varrni.