Pianist.

Ketten voltunk.Nem,ez így nem igaz,sokan voltak,a füstöt vágni lehetett volna.Hangos beszélgetés hallatszott mindenhonnan.De én csak téged figyeltelek,téged láttalak.A fejed tetejét,a hajad,és ahogy ritmusosan,kecsesen,de egy kissé komikusan hajlongtál előre-hátra a zenéd ütemére.Az ujjaid gyönyörűen táncoltak a billentyűkön,hajad a szemedbe lógott.Izzadtál kicsit.Eleinte könnyed valcerokat játszottál,aztán szonetteket.Igazából nem gondoltam semmire,vagy ha igen,akkor az az volt,hogy miért szeretek én bele minden zongorázó férfiba?Talán azért,mert minden leütésben benne volt a lelked és minden hang a te lélegzeted volt,vagy mert minden egyes hajszálad a zenének volt alárendelve, nem tudom,igazán nem tudom…Olyan kétségbeesett voltál,biztosan szörnyű érzés volt játszani és mégsem játszani senkinek,azok a piszkok nem figyeltek,hangoskodtak,legszívesebben felálltam volna és elkiáltottam volna magam,hogy: “Odanézzetek barmok,az ott egy művész!” De nem tudtam megmozdulni,a székemhez láncoltál.Sorra szívtam a cigarettákat és töltöttem az újabb pohár borokat,de biztos vagyok benne,hogy aznap éjjel tőled részegültem meg.Hamutálamban gyűltek a rúzsomtól vérpiros csikkek,de lehet,hogy a szívem vérzett…Abbahagytad,amit éppen játszottál,és-erre pontosan emlékszem-aprót sóhajtottál,ujjaidat a billentyűkre helyezted és dühösen ütötted le a Für Elise első pár hangját.Bennem megállt az ütő,ez volt akkor a kedvenc dallamom,úgy éreztem,bennem szól vagy belőlem játszol.Lassan felnéztél,ekkor először és elkeseredetten kerestél valami jelet arra,hogy a közönség észrevette a gyönyörű zenét.Ekkor találkozott a pillantásunk.Lesütöttem a szemem,bevallom,nem bírtam ekkora boldogságot,remegő kézzel leraktam a pénzt az asztalra és kisiettem.Megálltam az utca túloldalán,és onnan figyeltem,ahogy gyorsan befejezted a dalt,aprót meghajoltál és gyorsan,de mégsem sietősen kiléptél a bárból.Jobbra néztél,ballra néztél,észrevettél.Intettem.Tudtam,hogy ott leszel.Ketten voltunk.

Karnevál.

   Marco a tetőn ült,és a Szent Márk bazilika mögött lebukó napba hunyorgott.Az a tél meglehetősen meleg és napfényes volt Velencében,Marco csak egy vékony kabátot viselt inge fölött,abban figyelte a Szent Márk téren összegyűlt tömeget.Lassan beesteledett,tűzijátékok fényei világították meg mindenfelől a várost,hangos nevetést és zenét sodort a szél.A karnevál első napja volt.Marco tehát ott ült a három emeletes bérház tetején,tenyerében tartotta állát,és csak figyelt,csak figyelt lefelé.Este 8 körül egy kövér,ráncos arc bukkant ki a legfelső emeleti konyha ablakából,és kezdett rá az ordításra:
-Marco az isten szerelmére,gyere már le onnan,megfázol!Különben is,kész a vacsora!
   A fiú összerezzent,aztán maradt még vagy 5 percig,csak hogy idegesítse kicsit az anyját,de végül is(mert igazából rendes,szófogadó gyerek volt) csak lemászott a hátsólépcsőn,megkerülte a házat,belökte a kaput,és lassan felsétált a harmadikra.Vacsoránál némán szürcsölte a meleg levest,és anyjára rá sem tekintve,halkan tette fel a sokáig érlelt kérdést:
-Anyus,nem mehetnék el mégiscsak a karneválra?Csak egy kis időre,kérlek!
-Még mit nem,hányszor mondtam már,hogy ahhoz te még túl fiatal vagy!Maradj csöndben és egyél!
   Marco vacsora után gondosan fogat mosott,majd bebújt ágyába és sokáig bámulta a falára ragasztott karneváli plakátokat,könnyes szemmel.(Sosem sírt,mert anyja öt éves kora óta arra tanította,hogy egy férfi nem sír,és mivel ő egy nagyon engedelmes gyerek volt,így most is csak könnyezett kicsinyt.)Ez a jelenet aztán egy hétig minden nap megismétlődött,majd hat éven keresztül minden évben,februárban,a karnevál hetében.

te.

A ruhámba törlöd,amit nem látsz,a gombodat kikapcsolom,ujjad végigfut a gerincemen,forró vérem kicsapódik a bőrömön,rád lehelem,a füledbe,csukd be a szemed,szempilládban elveszett egy esőcsepp…Házad lennék,és lennék benne a csillár vagy a poros pohár,én lennék a kerti széked,csótányod lennék,kit eltaposhatsz,ha lenne lelked én lennék…nyaki verőered kezemben,az életed is,felfogom szíved dobogását,pólódba törlöm,a forró víz megégeti kezem,mégis mellkasodra támasztom tenyerem,kiugrunk az égő autóból,mert elromlott a fék…Átlépsz szomorú országom határán,a szél úgyis gyökerestül tépi ki a zordon fákat,hát nem mindegy,megmászod vagy kikerülöd őket?Régi,sáros újságpapírok kavarognak a viharban nekicsapódva az ablakoknak,ahogy ujjad csigolyámról csigolyámra vándorol,sóhajtás,a válladba borulva nem kapom a levegőt,ajtók csapódnak,fák halnak,kutyák vonyítanak,gyerekek sírnak,amíg megfulladok.