Kabát jelmez.

Ő sem tudta,hova fut.Az emberek csak egy piros körömcipős nőt  láttak átsietni a keletin,maga után húzva kék bőröndjét,kipirulva.A 10:40-es vonatot akarta elérni.A pénztárnál csak annyit kérdezett,mikor indul leghamarabb vonat,és hányas vágányról.Nem kérdezte,hova megy.Pont elérte,felugrott rá a füttyszó előtt.Lassan elindultak a szemerkélő esőben.Megkereste a helyét és leült.Teljesen átlagos volt,talán csinos,de érdektelen.Barna haja félhosszúra volt vágva,szemüvege titkárnős,szoknyája pont eléggé hosszú és pont eléggé feszes.Mind ismerünk ilyen nőt,körülöttünk élnek,talán jóban vagyunk velük.Csodáljuk,hogy mindig beszínezi rózsaszín szövegkiemelővel a naptárában a fontos dátumokat.Mindig tiszta a körme,harisnyája sosem szakad fel,haja sosem kócos,bár egyszer sem látjuk fésülködni.Úgy érezzük,egyszerűségében és rendezettségében rejlik boldogsága.De a vonaton ülő lányban mégis volt valami különleges.A hatalmas,elképesztően zöld szeme.És ha valaki ott és akkor belenéz ebbe a szempárba,zavart lát mögötte.De senki nem nézett.A lábát nézték,a kezét nézték.Talán ez elől menekült.Az átlagossága elől.Mert belül korántsem volt olyan egyszerű.Nem értette az emberek logikáját,nem találta a helyét.Összetörték és csak annyit tudott,mennie kell.Nem tudta még,hogy mindegy,hova fut,senki sem fogja megpróbálni megismerni,senki sem fogja feltételezni,hogy ő nem az az ember,mint akinek kinéz.De valamit mégis érzett,miközben az elsuhanó tájat nézte: nem lehet olyan emberekkel,akik őt nem értik.Dühösen lerúgta piros körömcipőjét,és felrakta lábát a szemközti ülésre.Ilyet sosem csinált még azelőtt.