Betakarózom a vízcseppekkel.

Kint dörög és villámlik.Kiülök az ablakba,elszívok egy cigit,ezt a számot hallgatom és azon gondolkozom,hogy vajon én vagyok az egyetlen ember,akinek ilyenkor a szívében béke van?Valahogy az eső,a vihar elemisége,a tudat,hogy ezer éve is esett kitisztít mindent az agyamból.Világosan látom a dolgokat és úgy érzem,sírnom kell,de nem szomorúságból,hanem valami ősi ösztöntől vezérelve,ami azt súgja,féljek,ijedjek meg.Emlékek villannak be agyamba,amik talán soha meg sem történtek,látok életeket,a szepezdi tábor felázott táborát és kis faházait,vonatablakra kenődött esőcseppeket,csapódó ajtókat,remegő kutyákat.És az egész nyugtalanító massza bennem valamiféle boldogságot vált ki,amit elmondani nem tudok. 

[Írok még ma.Vagy nem.Attól függ hallom-e a zenét.]