Állj meg,kérlek!

Éjjel kimenetem az országútra reményt stoppolni.Először a hűség hajtott el mellettem ütött-kopott járgányával,az anyósülésen szundított mellette az ablaknak dőlve a hűtlenség.Sokáig nem jött senki,majd hangos zene hallatszott,és feltűnt a barátság,régi hippi buszán.A tetőablakon kihajolva betépett fiatalságom integetett vissza nekem,de a kocsi nem állt meg.Fázni kezdtem,az autók sorra húztak el mellettem,a szerelem napszemüvegben,kólát iszogatva kacsázott az úton,nyitott tetejű kocsijában,mézeskalács illatot árasztva.Szerettem volna beszállni,de még csak nem is lassított.Aztán jött a őrjöngő gondtalanság,részegségében majd elütött,félre kellett ugranom előle.Féktelenség,nosztalgia,béke,kedvesség,mind-mind figyelmen kívül hagyták remegő hüvelyk ujjam a levegőben,én meg vágyakozva néztem utánuk.A nyugalom közelített szépen,lassan,fehér tündér autóján,halk zene szólt belőle.Megállt mellettem,és kedves arccal intett,ugorjak be mellé.Ujjamat kint felejtettem és görcsösen remegtem a hidegben.Nemet mondtam,én a reményre vártam.A nyugalom szelíden bólintott,mint aki érti,és nesztelenül újraindította a motort,majd lassan eltűnt a szemem elől.És akkor előbukkant Ő az éjszaka sötétjéből,pislákoló lámpáival.Tudtam és éreztem hogy ő az.Pár lépéssel beljebb botorkáltam az úton,ujjamat feltartva,szinte kolduló tekintettel.Lassított,az ajtaja kinyílt.Mámorosan ugrottam be a kisbuszba,és becsaptam az ajtót.Ott kucorogtak már anyák,szegény hajléktalanok és milliomosok,láttam egy-két ismerős arcot a tv-ből és ott voltak testvéreim is.Rám mosolyogtak mind,és egymás hátát dörzsölték,hogy ne fázzanak.Ő hátrafordult,és megkérdezte,hova vihet,én meg mondtam,hogy vigyen addig,amíg fel nem kel a nap,azután kitehet bárhol,hazasétálok.Ezután csendben bámultam ki az ablakon,élveztem a döcögő utat,mígnem el nem aludtam,és halálig tartó barátságokról,lángoló szerelemről,világbékéről,szabadságról álmodtam.