SecreT.

Sokáig nem értettem.Hogy miért vagyok úgy eltévedve,miért tapogatózom a sötétben.Aztán rájöttem.Egész életemben úgy éreztem hogy 20 méterrel a föld fölött mutatványokat csinálok de védő háló,vagy kötél nélkül.Próbáltam rájönni valamire,az emberek titkát kerestem,de nem találtam.Pedig a titok egyszerű:mindenki egyforma.Mindegy,milyen a bőrszíne,hogy melyik kontinensen él,vagy hogy milyen nyelvet beszél: ugyanazt eszi,ugyanazt gondolja,ugyanarról álmodik és ugyanattól fél.Fél a haláltól,a gyűlölettől és a szeretettől.De az emberek legfőkébb egymástól félnek.Ahogy én is féltem a magasban,egyedül.De arra is rájöttem,hogy nem kell háló vagy kötél,ha van aki elkapjon.Nem eshet bajom,ha bántanak,meggyógyítanak,ha bajban vagyok,segítenek,ha sírok,megvigasztalnak,ha félek,megölelnek.A legszomorúbb érzés a világon,ha valaki olyan,akit te szeretsz,nem érzi,hogy vagy neki.Igen,ettől is félek,hogy eltávolodok,vagy elveszítek valakit,aki a gyerek koromat jelenti,aki a biztos pontot jelenti...Annyi embert elvesztettem már.Emlékszem a nevetésükre,vagy arra,hogyan tüsszentenek,tudom,mik akarnak,vagy mik nem akarnak lenni,érzem,mikor szomorúak,és jól tudom,kit szeretnek.Bízom bennük,pedig elengedtek,egy szó nélkül,magyarázat nélkül.Egész életemben vártam valamire,valami nagyra...mindig éreztem a változás szelét,éreztem,hogy valami jön,hallottam a vihar előtti csendet.Szinte egész életemet ebben a csendben,süketségben,reszkető várakozásban éltem le.És ha jött valami...az mindig valami rossz volt.Bíztattam magam,próbáltam a logikámra hivatkozni...Talán még mindig várok.Nem tudok megfejteni egy titkot: hogy én ki vagyok és mi az életem...Pedig néha úgy érzem,értem,kutya sétáltatás közben perceket állok,és bámulom a lombokat vagy a holdat,és valamit kapizsgálok...valaminek jönnie kell...aztán megbök a kutya vagy dudál egy autó,és utána nem vagyok képes emlékezni,mi volt az a dolog...Életem titka...