Akkor.

Szomorú plüssmackók fognak majd irányítani...

Ha a nap lebarnítja majd a tengereket,ha a vízből isszuk majd a poharat,majd ha liftel repülünk az űrbe,ha az emberek majd nem emlékeznek a 'kazetta' szóra,amikor majd újraélesztik a dínókat és a növények kihalnak,ha a fülünkből zene fog szólni és a szájunkba megy be a hang,majd ha megolvad a beton és ledőlnek a házak,majd ha a balatonparton napozunk decemberben,amikor vitruális,piros galambok röpködnek majd a levegőben,ha majd a nők veszik feleségül a férfiakat,amikor az emberek robotkarral születnek,ha megnyílik a föld és magábaszippant minden jót és ha majd mindenki sikítozik és fél,na majd AKKOR mondják el egymásnak az emberek a szeretetüket.Addig várunk.

SecreT.

Sokáig nem értettem.Hogy miért vagyok úgy eltévedve,miért tapogatózom a sötétben.Aztán rájöttem.Egész életemben úgy éreztem hogy 20 méterrel a föld fölött mutatványokat csinálok de védő háló,vagy kötél nélkül.Próbáltam rájönni valamire,az emberek titkát kerestem,de nem találtam.Pedig a titok egyszerű:mindenki egyforma.Mindegy,milyen a bőrszíne,hogy melyik kontinensen él,vagy hogy milyen nyelvet beszél: ugyanazt eszi,ugyanazt gondolja,ugyanarról álmodik és ugyanattól fél.Fél a haláltól,a gyűlölettől és a szeretettől.De az emberek legfőkébb egymástól félnek.Ahogy én is féltem a magasban,egyedül.De arra is rájöttem,hogy nem kell háló vagy kötél,ha van aki elkapjon.Nem eshet bajom,ha bántanak,meggyógyítanak,ha bajban vagyok,segítenek,ha sírok,megvigasztalnak,ha félek,megölelnek.A legszomorúbb érzés a világon,ha valaki olyan,akit te szeretsz,nem érzi,hogy vagy neki.Igen,ettől is félek,hogy eltávolodok,vagy elveszítek valakit,aki a gyerek koromat jelenti,aki a biztos pontot jelenti...Annyi embert elvesztettem már.Emlékszem a nevetésükre,vagy arra,hogyan tüsszentenek,tudom,mik akarnak,vagy mik nem akarnak lenni,érzem,mikor szomorúak,és jól tudom,kit szeretnek.Bízom bennük,pedig elengedtek,egy szó nélkül,magyarázat nélkül.Egész életemben vártam valamire,valami nagyra...mindig éreztem a változás szelét,éreztem,hogy valami jön,hallottam a vihar előtti csendet.Szinte egész életemet ebben a csendben,süketségben,reszkető várakozásban éltem le.És ha jött valami...az mindig valami rossz volt.Bíztattam magam,próbáltam a logikámra hivatkozni...Talán még mindig várok.Nem tudok megfejteni egy titkot: hogy én ki vagyok és mi az életem...Pedig néha úgy érzem,értem,kutya sétáltatás közben perceket állok,és bámulom a lombokat vagy a holdat,és valamit kapizsgálok...valaminek jönnie kell...aztán megbök a kutya vagy dudál egy autó,és utána nem vagyok képes emlékezni,mi volt az a dolog...Életem titka...

Lélek.

A lélek apró rezdülései a legfontosabbak.Amikor mosolyogsz,vagy megölelsz valakit,de ezek csak apró,esetlen próbálkozások arra,hogy kimutasd,mit érzel.Amikor megérzel valami szépet,és a lelked egy ritmusra dobog vele.Hallod az eső kopogását,érzed a nyitott ablakon beáramló ázott fű illatát,és elképzeled,ahogy egy réten állsz és elázol.Mert egyszer régen azt mondta neked valaki,hogy ettől megnőssz.Nem is hazudott akkorát,hiszen megnő benned valami,ott belül,amikor megérted az eső énekét.Hogy aztán szomorúan sziszegve szabaduljon ki a szádból sóhajtás formájában,amikor már csak idegesítő háttér zajnak érzékeled az eső játékát a tetőn.De az a pillanat,amikor a takaró alá bújva fél álomban érzed egy pillanatig,hogy szeretsz valakit,vagy valamit,és hogy ez a tökéletes pillanat arra,hogy valami boldogat álmodj...akkor belélegezted valaki eleresztett rezdülését,és pont úgy,hogy együtt dobbanjon a tieddel...Vagy amikor a hajad a füled mögé simítod,és a szemedbe sütő nap aranyra festi a szempillád,akkor szépnek érzed magad a napsugárral együtt,és akkor mások is szépnek látnak...

Fél-magány.

Volt egyszer egy kislány.Ez a kislány nem értette.Nem értette,hogy hogy lehet,hogy a napja első felében magányos.Nem figyelnek rá,nem hallgatják meg,levegőnek nézik.A napja első pár órájában magányosan kóválygott,nagyon próbált megfelelni,de nem ment.Amint viszont hazaért,kedves emberekre,barátokra talált,akik szerették és akiket érdekelt.Nem tudta felfogni,miért ez a különbség,amikor ő mindig ugyanaz az ember,és-ezt már korábban megtanulta-az emberek is jórészt ugyanolyanok.Próbálkozott-elutasították.Adott és figyelt,és,nos hát ezt nem utasították el,de egy idő után ez sem tette boldoggá.Így a lány elkezdett naplót írni,naplót,amit bárki elolvashatott.Vágyott a megértésre,az elismerésre,hiszen boldogtalanul vergődött a fél-magányban.A naplójára érkeztek visszajelzések.Páran ígérték,hogy megváltoznak.De ez nehéz,főleg ha nem akar,vagy nem tud az ember.A kislány látta,hogy semmi sem történek,minden ugyanolyan marad,hiába hitegették.Ez dühítette,elszomorította,de legalább már tudta.Hogy ez az ő élete rendje.Egyensúlyba kell hozni a reggeleket a délutánokkal.Így a kislány minden nap úgy kel fel,hogy már előre boldog a nap második fele miatt,aztán egyedül üldögél,és mosolyogva azokra gondol,akik majd őt felhívják,ha hazaér,akik meghallgatják a véleményét és akik nem vágnak a szavába.Rájött,hogyha azt mondogatja magában,hogy "már csak egy év" gyorsabban repül az idő.Ez a kislány már csak az estéket és a hétvégéket várja,amikor együtt lehet azokkal,akik őt szeretik,és akiket szeret.Ez a kislány már boldog,és írja tovább a naplóját,de már nem a megértés vagy az elfogadás miatt(hiszen akik fontosak,azok enélkül is megértik) hanem az önkifejezés miatt.

A www.lizainthesky.freeblog.hu -címről költöztem ide.Az a blogom is megmarad,mert szeretem,csak nem lehet kezelni.